Anime: Kaledio Star

Ki lenne olyan animés manapság, aki nem ismeri a Kaleido Start? Ez egy nagyon klasszikus anime, hazánkban is elterjedt, és a legalapvetőbbek közé tartozik. Szinkron is készült hozzá, vetítették a TV-ben. És nem is hiába kapott ekkora figyelmet. Nem hiszem, hogy sok embernek kéne magyaráznom az alaptörténetről, de hát talán van olyan, aki még nem látta, ezért nem kezdek egyből  a közepébe.

Főszereplőnk, Sora Naegino, aki Japánból utazik még a történet elején az Amerikai Egyesült Államokba, hogy akrobata legyen belőle. Nem is akármilyen társulathoz szeretne csatlakozni, a híres Kaleido Színpadhoz. Ez a színpad ismert nagyon ügyes előadóiról, páratlan mutatványaikról és műsoraikról. Történeteket ültetnek át akrobatikus mutatványok tömkelegébe, és rengeteg ember egysége mutatja be a történetet mindenféle szavak nélkül. Sora még kiskorában látott a szüleivel egy előadást a színpadon, ami az Aleci Csodaországban volt. Hát miért is ne egy olyan történettel indult volna be álmai ennek kislánynak, mint az Alice Csodaországban, ahol szinte minden elvarázsolt, csodálatos és elképesztő? Ezek után rengeteg gyakorolt, ám azonban amikor megérkezik teljesen eltéved. Rengeteg időt veszít ezzel, és amikor már épp megkérdezne végre egy újságost, hogy talán segíthetne-e neki, akkor valami perverz férfi elkezdi fogdosni a lábát olyan szöveggel, hogy "Micsoda lábak!". Természetesen Sora teljesen megrémül, jól hátra szalad, de ezért meg ellopják az utazótáskáját. Végig görkorizza (egy kissráctól szerezte) a fél várost, csodás mutatványokat mutat be meg ilyenek, amit ez a perverz férfi is lát majd, ám de beviszik a rendőrségre. Nagy nehezen sikerül meggyőznie a rendőrt, hogy neki dolga van, és ez a rendőr el is viszi őt a meghallgatásra, de teljesen elkésett. Már majdnem megnéznék őt is, amikor a méltán híres Layla Hamilton azt mondja, hogy késett, és ez megengedhetetlen. Azonban azt megengedik neki, hogy az aznap esti előadást megnézze. Egy statiszta véletlenül megsérül nyújtás közben, ezért Sorat rakják be a helyére, és kiderül arról a perverz férfiról, hogy ő az igazgató. Ezek után Sora szerepel, bár nem valami kitűnően, mégis felveszik a társaságba, és innen kezdődik el élete legszebb szakasza.

Már az első részben is rengeteg minden történt, és az anime is kicsit komolyabb alapokra van építve, mint azt az elején gondolnánk. Sora vállára nagyon nagy terhet tesznek, és ezt nem mindig a legjobban próbálja megoldani, sokszor fullad kudarcba egyes próbálkozása. És ez az, ami a legjobb benne. Nem mindjárt egyből valami hülye rejtett képességnek és a főszereplői helyezésnek köszönhetően tökéletesen csinál mindent, vagy legalábbis egy kicsi galibával, hanem igenis rendesen megdolgozik azért, amije van. Sora egy nagyon kedves és tisztalelkű lány, nem is gondolnánk mennyire. Azért persze a szerelem sem hiányozhat a történetből, és már az elején egy Ken Robbins nevű fiú beleszeret főhősnőnkbe, aki az ötvenegy rész alatt ebből semmit nem vesz észre, és ez azért hoz vicces helyzeteket. Ámbár a végére talán szánni való is lehet szerencsétlen fiú, hogy mennyi mindent megtesz a kicsi Soráért, de ő ebből egy morzsányit sem vesz észre. Nagyon fontos szereplőnk még Layla Hamilton, akivel nagyon lassan, fokozatosan és szépen alakít ki Sora egy olyan kapcsolatot, amit egyszerűen nem lehet megtörni, ami nagyon csodálatos és keserű is egyben. Sora nagyon is felnéz Laylara, aki viszont nagyon sokáig gőgős marad. Mindketten változtatnak a másikon, terelgetik egymást a jobb út felé, és mindezt úgy, hogy észre sem veszik. Ez a kapcsolat volt az egyik kedvencem, hiszen körülbelül a nővéremre és rám emlékeztetett ez az egész. Sora olyan mértékben csodálja Laylat, hogy az már megsirató hatású.

A történet körülbelül a közepén, amikor az első borzalmasan nagy megpróbáltatáson túl van Sora, egy kis áttekintést vesz a történt dolgokról, majd két rész után folytatja körülbelül ott, ahol abbahagyta. Bejön a képbe egy új manőver, amiért még többet kell majd dolgoznia Sorának, még több megpróbáltatáson és szenvedésen kell majd keresztül mennie. A szó szoros értelmében. A képbe jön még egy nagyon fontos szereplő, Leon Oswald, aki nagyon tehetséges artista, azonban a szíve jégből van, és Sorára vár a feladat, hogy ezt majd felolvassza. Bevallom őszintén nagyon sajnálom, hogy a végén ezek ketten nem jöttek össze, mert egyszerűen gyönyörű párost alkottak. Minden egyes közös pillanatukat élveztem és imádtam. Hogy Leon megpróbálta elpusztítani Sorát, de végül nem sikerül neki, és egy olyan határt lépnek át (akárki akármit mond), amit már bőven a szerelem mezői közé sorolhatunk. Sora részéről nem tudnám megmondani, mert ő nagyon őszinte lány, és a színpadon kívül nem sok minden érdekli, de ha tovább folytatódott volna a történet, akkor azt hiszem Oswald lett volna a jövendőbelije.

Az anime szabályosan nézeti magát. Ez nem egy olyan, aminek megnézed az első részét, és majd hónapok múlva hátha visszatérsz rá, vagy soha felé sem nézel. Van benne valami, ami arra ösztönöz, hogy nézd, még akkor is, ha tudod valószínű mi lesz a vége. Nem ilyen eget rengető fordulatoktól lesz színes és szép a világa. Egyszerű, mégis nagyon összetett. A karakterek tökéletesen ki vannak dolgozva, mind egytől-egyig. És ők viszik a hátukon a történetet. Bár Sora a főszereplő, rengeteg másik szereplőnek is megismerjük a történetét, is igazából nélkülük nem is lenne anime, mert Sora értük, a közönségért csinálja azt, amit. Nem a saját szórakoztatására. A zenék nagyon jók, élvezhetőek. Az egyik kedvencem például a Tattoo Kiss.

A ruhák káprázatosak, az előadások meg egyszerűen nagyon szépek (már amennyit mutatnak belőlük, kár, hogy nem nézhetjük meg az egészet). A szereplők nem csak eljátsszák a mozgássoraikat, hanem gyakorlás közben azonosulnak a rájuk kiszabott karakterrel, átérzik a történet lényegét és magukba olvasztják mindazt, amit a darab képvisel, mielőtt színpadra lépnek. És ez igazán csodálatos.

A grafika (mivel kicsit régebbi anime) nem éppen a mai grafikához szokott szemnek ad gyönyörködtetést, én mégis azt mondom, hogy szép. Tökéletesen illik a Kaleido világához, és a sok ugrást, mutatványt, manővert olyan szépen és élethűen rajzolták, hogy nem igazán van rá panasz. Így hát rosszat nem is igazán tudok rá mondani, mert ez is egy, a szívemhez nagyon közel álló anime. Még a magyar szinkront sem rontották el (na jó, a japán szinkront meghallgattam, és az borzalmas).

5/5

OHGOD. I SHIP THESE TWO HARD.

OVA: Holy Knight

Oké, szóval ez a két részes OVA egy manga adaptációja, ami 2011-ben indult, és amúgy még soha nem is hallottam róla, nem hogy ám olvastam volna. Egy hatalmas és kidolgozást nagyon igénylő világot hozott létre a mangaka, és eme információ után gondolhatjátok, hogy két részbe valami ilyesmit belesűríteni káoszba vezet. Mindjárt ki is fejtem, hogy miért.

A történet elején szemtanúi lehetünk annak, ahogy főszereplőnk, Kishimoto Lilith szüleit és egy random falu lakosait lemészárolnak. Nem szörnyek, emberek. Lilithet sikerül megszöktetni, így tovább élheti az életét. Soha senki nem mondja a történet során, hogy mivel van dolgunk, igazából erre rá kell jönni (vámpírok..), és hát mint vámpír, klánja utolsó leszármazottja, Lilithnek teljesítenie kell egy küldetést. Ezért utazik Tokióba. A küldetés lényege, hogy megkeressen egy vámpírvadász klán leszármazottját, akinek majd hordja ki a gyermekét, és ölje meg őt is, meg a srácot is. Oké, morbidnak hangzik, de van benne fantázia. Ez tehát a küldetése, ezért beiratkozik a Szent Ritsumei Akadémiára, ahol rálel erre a leszármazottra, és egyből a lényegre tér a céljait illetően. A fiú persze kicsit erkölcsösebb annál, mintsem hogy egyből a tettek mezejére lépjen. Shintának (mert hát így hívják férfi főszereplőnket) van egy borzalmasan idegesítő, nagy keblű gyerekkori barátja, akit Chizuru-nak hívnak, és ki gondolta volna? Szerelmes Shintába. Ebből rengeteg bonyodalom születik, ahogyan azt már megszokhattuk, hiszen ő semmiképpen nem akarja Shintát átadni Lilithnek, az utóbbinak viszont köti kezeit a küldetése, ezért ő sem hajlandó veszíteni. Chizuruban az egyetlen értékelhető dolog, hogy nagyon kitartó. És ez meg is lepett. De egyébként kukába való karakter.

Az alaptörténet lényegében ennyi lenne. Igazából SZ*RT se értettem ebből az egészből, azt hiszem olvasnom kéne ahhoz a mangát, hogy rendesen felépíthessék nekem a világot. Mert annyit még össze tudok rakni, hogy vámpírok, vámpírvadászok, emberek (bár ebben sem vagyok holt biztos), és itt nálam kifújt a dolog. Hogy ki mit miért csinált, és miért jelent meg random vagy hat fontosnak tűnő szereplő, akikről nem tudtunk meg semmit (vicces is lett volna, ha képesek két részbe egy teljes szereplőgárda ismertetést besűríteni), azt nem értem, szerintem olyan simán kihagyhatták volna belőle őket.

Inkább tekinthetné az ember kedvcsinálónak a mangához, azonban elég rosszra sikerült kedvcsináló lett ez, mert hogy engem nem ösztönzött az olvasásra, az is biztos. Oké, nem azt mondom, hogy felettébb rossz, mert nem volt az. A maga módján élvezhető, tele ecchi jelenetekkel. Azonban jó sem, és ezen van a hangsúly. Az, hogy Lilith végig azon fáradozik, hogy végre megd*gja Shinta, és lehessen gyereke még oké, de hogy az akció közepén hirtelen megijed és nemet mond, az már egy kicsit vicces. Ilyenkor akadtam ki, és kérdeztem meg magamtól, hogy most mégis mit nézek. Összegezzük: egész eddig azon munkálkodott, hogy legyen akció, erre amikor odaér hirtelen beijed és eltolja magától a lehetőséget? Nem látom a logikát.

A grafikával igazából nem sok bajom van, szerintem szép, azért is kezdtem bele. És ilyenkor esek mindig orra, hogy a grafika alapján ítélek meg egy történetet. A hosszú rózsaszín haj jó választás volt, nem hiszem, hogy én voltam az egyetlen, akit ez csábított az OVA felé. Egyébként az opening nagyon jó, és amit még hiányolok a történetből, az egy csipetnyi gótikus fűszer. Most komolyan, a vámpírokkal együtt jár ez, Lilithnek legalább valahogy úgy kellett volna öltözködnie, de igazából csak elvétve egy-egy ilyen dologgal lepték meg a nézőket. Ezt borzalmasan hiányoltam.

Mindenesetre nem arra akartam kilyukadni, hogy ennél rosszabbat még soha nem is láttam, mert amúgy szimplán egy órát vett el az életemből, és azt hiszem nem bántam meg, mert olyan középkategóriásnak elment. Állítólag a manga sokkal jobban kidolgozott, de én kicsit soknak érzem ezt a világot, egy olyannak, amit nagyon nehéz rendesen elmagyarázni, elkapni és megfogalmazni, papírra vetni. Sokan belebuknak ebbe, élvezhetetlenné tesznek egy amúgy csodálatos világot, és ezért félek ettől az egésztől. Monumentális távlatokba helyezte azt a fejszét a mangaka, és ez nagyon veszélyes, de lehet valami nagyon csodálatos is. Ha egyszer nagyon unatkozom, akkor majd nekilátok.