Anime: Tonari no Kaibutsu-kun (2012)

Az anime egy manga adaptációja, amit én már jóval az anime kijövetele előtt ismertem és nagyon szerettem. Sokáig olvastam is, ám nem egészen addig, amíg ki volt adva, és azóta se jutottam el odáig, hogy folytassam, de természetesen ezt pótolni fogom. Amikor megláttam a 2012-es őszi animék között, akkor tényleg nagyon meglepődtem, mert egyáltalán nem volt róla értesülésem, hogy a mangát animésítik. De egyébként nagyon boldog voltam, és hatalmas lelkesedéssel kezdtem bele, aztán valamiért abbamaradt, de pár hete sikerült befejeznem.

A történet női főszereplője Shizuku Mizutani, aki a szó szoros értelmében stréber. A tanuláson kívül nem érdekli semmi, nincsenek barátai, nem is hiányoznak neki. Tanul és tanul, tehát nagyon okos, otthon besegít édesapjának a boltban, édesanyja pedig az állandó munkák miatt szinte sosincs a családdal. Van egy kisöccse, akiről a történet során nem sokat tudunk meg a létezésén kívül. A bonyodalom akkor kezdődik, amikor az egyik tanár megkéri, hogy vigye el a házi feladatokat egy osztálytársának, aki nem hajlandó iskolába járni még az év elején történt incidens óta. Akkor állítólag a fiú nagyon szépen helyben hagyott pár felsőbb éves tanulót, és valószínűleg ez az oka annak is, hogy nem jár be iskolába. Shizuku persze nem olyan, aki törődik mások problémáival, ezért egyességet köt a tanárnővel, mégpedig elmegy ehhez a fiúhoz, amennyiben szótárakat vehet belőle: a segítségkérő pénzén természetesen. Amikor elér a megadott címre, ott egyből egy repülő ember fogadja, akit igazából Haru, az a srác repített el, akinek a házi feladatot kellett a lánynak elvinnie. Mindezt azért, mert egy játékban "meghalt" a karaktere. Aztán amikor közli a játékterem (gondolom én, hogy az) vezetője, Mitsuyoshi, hogy látogatója érkezett, a fiú egyszerűen kiugrik a harmadikról. Shizuku ezek után szimplán otthagyja a házit és elmegy, amilyen gyorsan csak tud. Azonban nem ússza meg, az utcán Haru behúzza egy bokor mögé, és kikérdezi, hogy ő egy kém-e. Shizuku gyorsan kimenti magát, aztán a támadója kijelenti, hogy akkor ők barátok. Nem azon a durva módon, hanem tényleg azt hiszi, hogy a lány is így gondolja, és nagyon boldog. Ezek után Shizuku le sem tudja vakarni magáról, és miután kiáll érte a játékteremben, Haru iskolába is elkezd járni.  Ezután a megmentő-eset után a fiú ki is jelenti női főszereplőnknek, hogy ő bizony szerelmes belé. Ez aztán teljesen felborítja Shizuku megszokott, tanulással kitöltött életét és jéghideg szívét. A történet során bekapcsolódik még jó pár fontosabb szereplő, kik Haru és Shizuku különös kapcsolatát végigkísérik, segítik és a baráti körüket alkotják. Ezenkívül az ő történetük is fontos, sok formában felbukkanó és érdekes.

Tehát az anime leginkább érzésekre, azok megtalálására, megfejtésére és kibontakozására fókuszál. Főszereplőnk, Shizuku, egészen kicsi kora óta ilyen hideg természetű, nem tudja értékelni az emberi kapcsolatokat, és még ő maga is megmagyarázza, hogy miért él a tanulásnak. Egyszerű: a tanulás egy biztos pont, mindenre megvan a válasz, nincsenek kétségek. De mivel Shizuku is ember, lehetetlen volt elkerülni, hogy valamikor utat törjön magának az emberi érzései is, és ezt pontosan Haru idézi elő. Bár a találkozásuk önös érdekből ment végbe, és leginkább félelemből követte a második alkalommal, a harmadikkal már önszántából ment el a játékterembe, hogy megmondja: kirúgják Harut, ha nem jár be a suliba. És még aznap kiáll a fiúért, és akkor is önszántából, emberi érzések vezérlése által. Shizuku minden elé kerülő problémát úgy próbál megoldani, mintha mondjuk egy egyenletnek a megoldását keresné, ez jellemző a gondolkodásmódjára. Őszinte, akárcsak Haru, így oda-vissza dobálják egymásnak a labdát. Hol az egyik, hol a másik jön rá, hogy mégis szereti, ami valljuk be elég vicces, és nagyon jól tükrözi az érzések szeszélyes mivoltát. Persze sok olyan véleményt olvastam, hogy ez eléggé idegesítő, de ha egy kicsit is mögé nézünk, akkor észrevehetjük, hogy sokszor a saját érzéseink is játszanak velünk ilyen játékot. Főszereplőink kapcsolata tehát nagyon különös és aranyos, ugyanakkor érdekes, mert annyira őszinték egymással, hogy az már hihetetlen. Ők tényleg mindent egymás arcába vágnak, ami persze nem minden helyzetben a legjobb, de a legtöbb problémánál hatalmas poén, illetve könnyebben kerülnek közel a megoldáshoz.

Sok más fajta érzelmi nehézséggel összefutunk a történet során. Így a viszonzatlan szerelemmel, tanulási és ismerkedési gondokkal, kiközösítéssel - avagy a lányok nagyon gonoszak tudnak lenni -, bizalmi bonyodalmakkal a barátságok terén, korkülönbség a szerelemben és még sorolhatnám. Jó volt, hogy a főszál mellett a mellékszálakat is kidolgozták, a karakterek színesek és érdekesek voltak. Natsume például azért fordult az internethez, hogy barátokat keressen, mert túl aranyos, sok fiú szerette volna a barátnőjének tudni, és ahol szép lány, ott féltékenység is van. Ugye tudjuk milyen, amikor egy nő féltékeny. Félelmetes, nagyon csúnya dolgokat tud művelni. No, Natsume is egy ilyen eset áldozata lett, ezért elfordult a fiúktól, inkább elkerüli őket és a neten próbál ismerkedni. Pont ez vezeti őt Shizuku-hoz, mert ugyebár tanulási problémái vannak, és ha nem megy át a teszten, akkor nem mehet találkozóra. Aztán később a legjobb barátja lesz, legalábbis ő annak vallja magát, és szeretné, ha Shizuku megbeszélné vele a problémáit, akár egy igaz barátnő. Tiszteli és felnéz rá, ő maga is megmagyarázza az animében, miért: a lány nem foglalkozik vele, hogy ki ő vagy hogy néz ki, egyszerűen természetesen viselkedik vele, és nem érdekli, hogy mit csinál, de valamilyen szinten mégis törődik vele. Aztán később Natsume beleszeret Mitsuyoshi-ba, mert ő lesz az első férfi, aki kedvesen bánik vele, megnyugtatja, és mindezt nem a szépségéért. Ez amolyan félreértett érzés lehet, amikor hosszú idő után végre törődik veled valaki (esetünkben mondjuk a másik nemből), és egyből szerelmes leszel. Ahogy a történet szövését láttam, én úgy feltételezem, hogy Sasahara lesz az, akinél később kiköt, ugyanis már az anime során is elejtett a fiú egy-két olyan megjegyzést, amiből következtethetünk valamiféle vonzódásra a lány iránt.

A viszonzatlan szerelem meg szinte mindenhol ott van a történetben, arra már nem is térek ki.
Haru múltját viszont futólag megemlíteném, mert abba leginkább családi problémákat sűrítettek, mint például a testvéri kapcsolat, ami időközben (egyenlőre még ismeretlen okok miatt) megromlott, a szigorú édesapa, és sajnos az édesanyáról nem tudtunk meg semmit. Ezek közül leginkább a testvérre fókuszálnak, hiszen Yuzan, Haru bátyja meg is jelenik majd. Valami csúnya dolog történhetett köztük, ami elég komolynak tűnik, de az anime során nem kaptuk meg a várt válaszokat. Mindenesetre nagyon érdekes és figyelemfelkeltő, nem bánnám, ha lenne mondjuk következő évad, és erre fény derülne.

A humort leginkább az adja, hogy annyi féle személyiséget raktak egy körbe, így ezek ütközésekor totális káosz és nevetés keletkezik. De ezzel összevetve képesek voltak az érzelgősebb részeknek is nyomatékot adni, amit nagyon szerettem, mert egy új fajta módon magyarázták el az érzelmek alakulását. A legnagyobb negatívum, amit fel tudok hozni, az az utolsó rész, mert valószínűleg ilyen befejezős-filler epizódnak szánták. Az utolsó parádéhoz egy helyre csődítettek mindenkit egy nagyon borzalmas okkal, és úgy lett az egésznek vége, hogy majdnem kivágtam a monitort az ablakon, de hát a monitor drága és szeressük, szóval nem ért annyit. Nem kellett volna. Lehetett volna tizenkét részes, és ha mondjuk akartak volna új évadot, akkor tökéletesen megoldható az úgymond lezárás. De nem ez lett, és ez egy kicsit lehúzta az animét, mert egy történetnek a befejezése és a kezdése a legfontosabb. A kezdése azért, mert ha rosszul indul, akkor nyilván nem nézi tovább az ember. A befejezés pedig azért, mert az azonnal kihat az egész történetre, az lesz az utolsó emlékünk a dologgal kapcsolatban, így az akkor keletkezett érzés lengi körbe majd a műt az emlékeink között. Legalábbis nagyon befolyásolni fogja. Én ezt az érzést azonban elhessegetem, mert olvasom a mangát, és tudom mi fog történni, meg már amúgy is filler-immunis vagyok.

Az opening nagyon színes és rengeteg effektet használtak hozzá. Úgy vettem észre mostanában szeretik ezt a fajta megoldást alkalmazni (lásd: K), mivel így csak a szereplőt kell megrajzolni, a hátteret meg tele lehet pakolni számítógéppel összehozott effektekkel, ami nem annyira időigényes, mint mondjuk megrajzolni és animálni egy hátteret. De egyébként nagyon feelinges, tetszett. Illetve a zenét eltalálták, tökéletesen passzol az anime hangulatához. Az endinget természetesen meg nem néztem meg. A grafika nagyon szépen kidolgozott, hű maradt a mangához, azonban mintha ellustultak volna a vége felé, amit már nem ennél az egy műnél tapasztaltam, és ez elszomorít. No de készítők, fél munkát végzünk? Hát micsoda dolog ez?

Amit még így a végére fontos megemlítenem, hogy bár nagyon egy szelíd és ártalmatlan animének ígérkezik, meglepett, hogy mennyi szexuális töltet van benne. No nem kell itt mindjárt ecchire vagy rosszabb esetben hentaira gondolni, csak amolyan elrejtett dolgok, de mindezt csak egy személy hozza el nekünk, és az Haru. A maga kis vadságával, naivitásával, az egész lényével és az érzelmekhez való sügérségével nem is olyan nehéz dolog ez neki.

Tehát mindenképpen egy nagyon jó anime, amit látni kell a műfaj (shoujo) kedvelőinek, de már csak a humor és a karakterek miatt is érdemes belekukkantani. Aztán ha már az ember a végére ért, akkor szerintem a mangának sem árt nekilátni, mert az természetesen jobb, mivel az eredeti mű, és még több információhoz is lehet jutni a történet folytatását illetően.

Movie: Mirror Mirror (2012)

Igen, ismét egy Hófehérke feldolgozás filmnek a kritikáját írom. Ennek több oka is van: jó volt (jó, nem nagyon jó, letaglózó, csodálatos, valami, ami hatalmas nyomott hagyott, csak jó); Lily Collins, a Csontváros film egyik főszereplője játszik benne; meg ha már írtam a "párjáról", ami szintén 2012-es, csak teljesen máshogy állítja be a történetet, akkor gondoltam már erről is.

Tehát az alaptörténet még mindig ugyanaz, mint az a mesében is van, hasonló folytatása is lesz, mint a Hófehér és a Vadásznak. Hófehérke édesanyja születése után meghal, édesapja egy másik nőt vesz feleségül, azonban szólítja a haza, és eközben nyoma vész. Hófehérkét bezárva tartja mostohája, és ő az, aki a legeslegelején elmeséli ezt a történetet. Mit mondhatnék ezt is elég viccesen teszi: kommentálja az eseményeket és fényezi magát. Innen már egyből tudhatja az ember, hogy nem a megszokott komoly történetet fogjuk kapni, hanem ez inkább amolyan paródiája a mesének. Míg a Hófehér és a Vadász nyomasztó, sötét és komoly hangulatban fürdik, addig ez a film színekben, szépségben és humorban gazdag. És amikor azt mondom, hogy színekben, akkor azt úgy is kell érteni, hogy színekben. De ne szaladjunk ennyire előre.

Tehát a kis ismertető után elkezdődik a történet, ahol is éppen Hófehérke tizennyolcadik születésnapján vagyunk. A királyság szegény, a királynő tékozló és éppen egy sakkmeccs kellős közepén van, amikor észreveszi, hogy Hófehérke kijött a szobájából. Később a szolgálók felköszöntik a lányt, majd az egyik azt tanácsolja neki, hogy nézzen szét a városban, hogy mi is uralkodik ott. Hófehérke elindul hát, azonban még az erdőben összetalálkozik két férfival, akik ruhájuktól megfosztva lógnak fejjel lefelé egy fán. A lány kiszabadítja őket, majd a város felé megy tovább, míg a két férfi a palotába igyekszik. Amikor megérkezik a városba, ami ott fogadja az borzalom, és elhatározza (amikor tudomást szerez egy herceg tartózkodásáról a palotájukban), hogy segítséget kér tőle mostohaanyjuk ellen. Ez egy bálon fog megtörténni. Nem szeretnék nagyon spoilerezni az elején, innen jön az eredeti forgatókönyvben is leírtak: Hófehérkét kiküldik az erdőbe (most éppen egy szolgálóval) az ottani szörny vacsorájának.

Nem az a dolgom, hogy az egész történetet ismertessem, tehát vágjunk bele a boncolásba. Az eredeti mese történetén nem sokat változtattak, én inkább úgy mondanám, hogy megfűszerezték annak a világnak az ínyencségeivel, ami a Tükröm, Tükröm-re jellemző. A Hófehérke és a hét törpe adta hozzá a várat, a berendezéseket azonban már a film állta. Említettem, hogy színekben nem volt hiány. Nem is. A jellegzetes szín ugyan a sárga volt, de egyébként nagyon erős, giccses dolgokat használtak, amikor a palotában voltak, no meg hát sok-sok sárgát és aranyat, amikor viszont a városba ment Hófehérke, ott teljesen sötét színeket alkalmaztak. Sötétbarnát legfőképpen. Az erdőre jellemző szín a fehér és a kék volt. Amikor például az esküvő jelenet volt (a mostoháé), úgy éreztem magam, mintha az Éhezők Viadalában a Kapitóliumba csöppentem volna. Ami nem éppen rossz. Csak a végére mutatnak be nekünk egyébként jobban a palotai öltözködésből és viselkedésből, egészen addig a királynő giccseit és pompáit láthatjuk. Nem mondom, jól trükköztek a színekkel, és ez egy kiemelkedő dolog volt a filmben, hiszen mindig a szituációhoz megfelelő árnyalatokat alkalmaztak.

A poén mindenhol ott volt. Használtak egy csipetnyi szlenget a kommunikációban, egyes dolgokat, amik egyébként kegyetlenül nevetségesek, képesek voltak olyan komoly szituációkba beleönteni, hogy majdnem sírtam a nevetéstől. (Példáznék itt azzal, amikor a szolga csótányságából visszatérve elújságolja, hogy egy szöcske - azt hiszem - meghágta.) A szereplők. Nem tudom, nem igazán éreztem, hogy a szereplők annyira kiemelkedőek lennének a filmből, inkább beleolvadtak, és ezt nem negatívumként említem. Azonban van rossz oldala is, mert így egy tiszta jellemet nem tudtak nekik felépíteni. Egy filmben én úgy gondolom a jellemek legyenek kidolgozva rendesen, mert azért mégis csak emberek, érzéseik és cselekedeteik a fő történetvezetők. Oké, humor kategóriában, erre annyira nem szoktak odafigyelni, leginkább a poénok sikerességére fektetik a hangsúlyt, de ha mondjuk ebben a műben kidolgozták volna őket, akkor azt hiszem nem sok panaszom lenne rá, és valami egészen újat és nagyon csodálatosat kaptak volna végeredményben. Véleményem szerint tehát a jellemfelépítés fontos, amit a filmben elmulasztottak. Ettől függetlenül a színészekre nincs panaszom, mert nagyon jól játszottak, imádtam a herceget, Hófehérkét, a gonosz mostohát, az összes mellékszereplőt, mindenkit.

Humor a főmozgatószál, azonban belecsempésztek némi komolyabb témát is, bár ezek természetesen nem kerültek kidolgozásra, el lettek viccelve, műfaja révén. De, mint említettem is a színeknél, a nagyon sötét királyságban, amikor Hófehérke kiszökik a palotából, igenis erős és sötét színeket használnak, nyomorúságot teremtenek, ahova berobog a hercegnő teljesen sárgában és pompában. Kitűnik a tömegből, azzal a sárga árnyalattal szinte valami megváltásként jelenítik meg már az első találkozásként. Hogy még fokozzam: napsugár, ami bevilágítja és fényessé teszi az életet. És ehhez a jelhez később hű marad Hófehérke, azonban mindenképpen plusz pont számára, hogy nem az a nyámnyila anyámasszony katonája, hanem azért meg is tanul verekedni és lopni. De persze csak a jó érdekében. Visszaugrottunk a szereplőkhöz. Akkor már folytatnám: a törpék fergetegesek voltak. No hát itt viszont mindegyik kapott rendes kidolgozott jellemet, és azt hiszem ők voltak azok, akik a legjobban kiemelkedtek. Fergeteges alakítás, vicces és komikus cselekedeteik, mondataik aranyozták be a film minden percét, amiben jelen voltak. Bár eléggé húztam a szám, amikor hirtelenjében Hófehérke került az élükre, nem igazán tartottam reális döntésnek, de hát nem olyan vészes dolog, hogy máris utálni kelljen érte a filmet.

Itt is lehet látni, hogy a színek jelképezik és visszaadják Hófehérke helyzetét: a mostohája bezárva tartja.

A szerelmi szál egyébként pocsék volt. Sajnálom, hogy ezt így elrontották. Az a tipikus mesejellem jelent meg benne, amikor az elején máris szimpatizál a későbbi álompár, azonban onnantól olyan ingadozásokat raktak be, ami maximum egy olyan történetben ment volna el, ahol ez a főtéma. Mert idő kellett volna egy ilyennek a kidolgozásához, mégsem ment. A végén meglepődtem, két helyen is (SPOILER): először is amikor visszarakták a királyt. No hát erre számítottam a legkevésbé. Meg hogy ő lehet az erdei szörny. Nem is utaltak rá egyetlen szóval sem a film során, tehát nem hiszem, hogy én voltam az egyetlen, aki meglepődött. A másik pedig a legeslegvége, amikor jön a banya, és már tényleg banyaként, hogy adja Hófehérkének az almát. Ott volt az a pont, ahol két választási lehetőség tárult elénk: vagy megeszi vagy nem. A mese szerint az előbbi, tehát valószínűleg a nagyközönség erre számított, és akkor Hófehérke kivágott egy darabot és a banyának adta. Aztán az elporladt előtte, mikor megette a szeletet, és mi jön ezek után? Zene és tánc! Na hát ez volt az a befejezés, ami szerintem nem csak engem, hanem a nézők háromnegyedét is meglepte. De nincs ellene semmi kifogásom, a zene is jó volt, a "videoklip" is alatta. Bár üzenete ennek nem sok volt, mert a dalszöveg főtémája a szerelem volt, azonban megjelent benne ismét a szín, illetve egy összefoglaló a történtekkel kapcsolatban. Egyébként Lily Collinsnak jó hangja van. És nem is gondoltam volna. SPOILER END.

Összegzésben egy mindenképpen jó darab, nem megszokott formában vetítik elénk azt a tipikus mesét, amin anno felnőttünk. Mertek mást alkotni, és sikerült nekik. A színészek jó választások voltak, a zenék passzoltak, és még fülbemászóak is, illetve imádtam, ahogy a színekkel játszottak az egész film során. Egyszerűen jó volt nézni.

Movie: Snow White and the Huntsman (2012)

A Hófehér és a Vadász (magyar cím, kivételesen jónak nevezhető munkát végeztek a fordítók) egy, már sokadik feldolgozása a Hófehérke című hírhedt mesének. 2012-ben dobták a piacra Kristen Stewart főszereplésével, és azt hiszem ennyi elég is lenne, hogy a fogyasztókat elriassza a film megnézésétől, de miután Thor, becses nevén Chris Hemsworth is játszik benne, ezért úgy gondoltam nem hagyhatom ki, no meg kíváncsi voltam miképpen teljesít Kristen a Twilighton kívüli világban. Mindössze annyit vártam a filmtől, hogy kellemes kikapcsolódást nyújt majd, azonban ennek csak a felét kaptam, így egy picit talán csalódás volt. Pedig aztán sokan figyelmeztettek, hogy rossz lett, én azonban nem akartam hinni senkinek, valamilyen oknál fogva bíztam benne, hogy igenis ez jó lesz. Nem vagyok nagy Disney rajongó, senki ne értsen félre, sőt nem is szeretem a Disney meséket. Erre mégis kíváncsi voltam.

Az alaptörténetet azt hiszem mindenki ismeri, aki meg mégsem, az kérem szépen guglizzon rá, mert hogy egy ilyen hírhedt mesének a történetét nem fogom ismertetni, az is biztos. Tehát néhány újítás került bele, lévén, hogy feldolgozás. Ilyen például hogy Hófehér édesapja egy csata bevégezte után, amit valami furcsa fém-lényekkel vívott, találkozott azzal a nővel, aki később Hófehér mostohaanyját alakítja. Ez a nő már a következő nap hozzámegy a királyhoz, és még aznap meg is öli, átveszi a királyság felett a hatalmat, Hófehért pedig (akinek nem sikerült elmenekülni a többiekkel együtt) börtönbe záratja, és nagyon sokáig ott tartja fogva. A királyságot teljesen lerontja, "meghal" az egész terület, kiveszik a remény az emberekből. Megváltozik az ok is, amiért Hófehért el akarják tenni láb alól. Míg a mesében az irigység vezeti a mostohaanyát mostohalánya ellen elkövetett bűntetteihez, addig a filmben a bosszú adja az erőt, ezért csinál mindent. Nagy vonalakban tehát megtudhatjuk, hogy volt egy király, aki régen becsapta Revanna-t (a zsarnok királynőt), és még történt valami a családjával, ami pontosan nem derül ki. Ezek után a legszebb nő a földön hatalmat ad neki, amit csak majd egy nő, aki a következő legszebb lesz, tudja megtörni. Már a film elején is emlegetik, amikor Hófehér még csak kislány, hogy ő a legszebb a királyságban, nyilván megerősíteni a jövőbeli szerepét a lánynak. Félreértés ne essék, a film eleje jó volt. De tényleg jó volt. Aztán valahogy képtelen volt megtartani a színvonalat, amikor becsúszott Kristen a képbe. És ezt nem azért mondom, mert olyan csúnya dög vagyok, hogy a Twilight-utálatom elhomályosítja agyamat. Nem is utálom a Twilightot, csak nem tartom életképes filmnek, ha fogalmazhatok így. Tehát nem vagyok elfogult, teljesen elkülönítve nézem a két darabot. Kristen nem tud alakítani, erre azt hiszem már oly sokan rájöhettünk. De a filmnek se volt sok logikája. Felsorolnék párat. Például amikor Hófehér megszökik. No de kérem. Egész életében raboskodik szinte, erőnléte annyi sincs, mint egy papagájnak, de olyanokat csinál, amibe még én is beledöglenék. Még a csatornás résznél én is azt mondom, hogy kibírja, egye-fene, de hogy már a tengerbe ugrósat is.. na az már sok volt. Aztán meg az erdőben is csodás dolgokat művel, mintha körülbelül a cellájában kialakított volna magának egy edzéstervet, és minden nap azt csinálta volna unalmában. Haha.

Felbukkan a vadászunk, aki kicsit nagyobb jelentőséget kapott itt, mint a mesében, hiszen ott megmenti Hófehérke életét, és ő azután kisétál a képből. Nope, itt egyrészt alig szánja rá magát a megmentésre, másrészt végig vele marad, és még ***** spoiler. (Na jó, szerelmes is lesz a lányba.) Aztán (fogalmam sincs milyen inditatásból, hiszen ezt a herceget gyerekkora óta ismeri, és még csak nem is ő lesz a nagy lovag) beraknak még egy herceget is, aki hülye módon úgy próbálja megmenteni Hófehért, amint tudomást szerez a lány egészségéről, hogy beáll az ellenséghez, mintha így egyszerűbben hozzájuthatna. És akkor még meg van lepődve, hogy elmenekül előle a szerencsétlen.

A törpék jópofák voltak, a tündéres jelenetet egyszerűen imádtam. Egy csipetnyi fantasyt vittek bele ezzel (mivel az alaptörténetben is szó van a tükörről és a királyné hatalmáról azt nem találtam elég misztikusnak így), és a tündéreket valami új formában ábrázolták, ami nekem nagyon tetszett. Nyugtató és szemet gyönyörködtető volt. Nem mondom, a képi világgal semmi baj nem volt.
És akkor itt jön a legkiborítóbb rész, ami talán az egész filmre rádobta a pecsétjét: Hófehér úgy kap rangot, elismerést és tiszteletet, hogy nem csinál SEMMIT. Oké, futkározik egy sort a csatornában, az erdőben, rámosolyog valami troll-szerű lényre és gyerekkel játszik. Ja meg a király lánya. Meg a legszebb. Jó, kibírt egy csomó évet egy börtönben, de ezeken kívül nem írható más a számlájára, és én úgy gondolom, hogy ha valaki olyan kijelentést tesz egy személynek, hogy a halálba is követlek, akkor annak vagy nagyon szerelmesnek kell lennie, vagy az illetőnek rohadt sokat kellett ezért az elismerését dolgoznia. De nem csak ez. Ahova megy, mindenki leborul a lábai elé szinte, mintha azt ordibálnák "Meghalok érted, pedig annyit sem érsz, mint egy kalap döglött hal!". Könyörgöm. Például a vadászt én simán követtem volna, mert az aztán tényleg keresztül ment egy s máson. És igen, Chris és Charlize (aki a gonosz királynőt játssza) adott valami kis színt a dologba, bár nem tudom, jó alakítással sem lehetett ebből a filmből egy jó filmet csinálni. William színésze nem volt jó. Tudtam volna rá csúnyább jelzőt is használni, na de hát ugyebár nem használunk olyan szavakat.

A filmben sokfajta érzés előkerül. Gyűlölet, harag, szerelem, bosszúvágy, boldogság, szomorúság, magányosság, fájdalom, elhagyatottság, de ezek közül talán a legutolsót dolgozták ki, azt is csak úgy valahogy. Valami ilyesmi volt a dolog: Oh, iszok mint a hülye gyerekek, mert elvesztettem mindenem és nincs senkim, fel is adom az életem, öljenek csak meg, én nem leszek senki kutyája, mert azért a büszkeségem megvan, de jaj, hát vissza tudják hozni a feleségem - azért az mégsem jó, de nem baj, vadásszuk le azt a lányt. Várjál, ezek nem tudják visszahozni a szerelmem, akkor mégsem; gyerünk, segítsünk ezen a szerencsétlen lányon, kaphatok legalább egy csomó pénzt. Aztán meg hagyjuk ott a francba, amikor megtudjuk, hogy ő a hercegnő, mert minden ember, aki fontos nekünk az meghal, de hát ez meg tényleg mindjárt meghal, amikor elhagytuk, no mindegy, húzás vissza. És még sorolhatnám. Az érzések jönnek, mennek, de különösebb jelentősége szinte egyiknek sincs. Ravenne-t végig a gyűlölet és a bosszúvágy vezérli, mégsem látom elég kidolgozottnak. A vadász először elhagyja magát, majd remény gyúl benne, és amikor az kihal, végül is csinál valami mást, aminek következtében megtalálja önmagát. Hogy szépítsek. Hófehér meg... nem tudom. Ő ki akart jutni a fogságból, aztán nagyon sokáig semmi, csak menekülés, majd mikor eljutott a palotába (holtan, majd feléledt a csóktól), rájött, hogy kéne valamit tenni. És onnantól ő a főhős, ő a valaki, legyőzi a nagy hatalmú főgonoszt, Isten tudja hogyan. Mert hogy az nem volt epic fight, de igazából semmilyen harc nem volt, az is biztos. Azért annak örültem, hogy az almás jelenetet nem hagyták ki, csak egy kis klasszikus vonás. Bár nem éppen egy banya szerepében jelent meg a mostoha, és azt sem értettem, hogy amikor megcsókolja Williamat (elméletileg tehát szereti), akkor miért a Vadász csókjára ébred fel, és miért nem Williamére? Az is vicces volt, hogy amikor a herceg megcsókolja, úgy állították be az egészet, hogy ő igenis számít rá, hogy Hófehér felkel, mintha tudná, hogy ezzel lehet feloldani a varázst. Ez így kicsit kiábrándító volt. A filmben sok olyan jelenet volt, amit úgy csináltak meg, hogy a szereplők tudták a veszélyt már a pici hétköznapi dolgokból is. Például Hófehér eltűnik reggelre, nem pisilni megy vagy ilyesmi az erdő kellős közepén, hanem megpróbálják megölni! Szerintem nekem is ez lett volna az első gondolatom. Biztos.

A színészek sajnos nem érezték át a szerepüket, nem élték magukat bele a történetbe, ahogy kellett volna, ezért nem tudták visszaadni azt a hangulatot, amit egy ilyen misztikus történet nyújthat. Az meg már nálam külön kivágta a biztosítékot, hogy Kristen annyit bír lélegezni, hogy csodálkozom a világ oxigénban való bővelkedését. De most komolyan. Az utolsó jelenet siralmas volt. És az összes olyan, ahol megpróbál valami érzést visszaadni mimikával: ezáltal elkezd lélegezni, mintha mondjuk lefutotta volna a maratont. Komolyan. Szokj le erről. Ez nem színészkedés.

Összességében annyit tudok róla mondani, hogy nem volt rossz, és nem többet. Valamilyen módon megfogja az embert, de csak épp annyira, hogy ne dugd be a béka fenekébe az egészet, hanem szimplán betuszkold valamelyik régi és poros dobozba a padlás egyik zugában. Sajnos nem tudta hozni a kezdés színvonalát, pedig sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, ha mondjuk a főszerepre valami érdemesebb színészt választanak, és nem próbálnak meg hatszázféle érzést egy filmen belül kidolgozni, mert ahhoz két-három óra korántsem elég.

Anime: Sword Art Online

Mostanság a társadalomban nagyon felütötte a fejét az elektronikus dolgok használata. Pár év alatt annyit fejlődött az emberek technikai tudása, hogy az szinte hihetetlen. Manapság számítógépek és egyéb ilyen kütyük nélkül nem is vagyunk képesek megélni, hiszen mindent ezek irányítanak, vagy valamilyen közük azért mégis csak van a dolgokhoz. Persze régebben sem voltak megvetendőek, gondoljunk csak vissza az első számítógépekre vagy a PlayStation-re. Játékokat kezdtek el gyártani ezekre, és talán nem is mondok senkinek újat, amikor megemlítem a Pacman-t vagy a Super Mario játékot, hiszen a mostani fiatal felnőttek játékai voltak ezek. Hogy elkalandozzunk a játékok világába, a mai világban hatalmas szerepet kaptak. Egyre több játék jelent meg az évek során, amik kikapcsolódással kecsegtették használójukat, később aztán már, amikor majdnem minden háztartásban megtalálható volt egy számítógép, és sokkal később még az ilyenek, hogy Xbox is bejött, már nem volt megállás. Az emberek szerettek ezekkel a játékokkal játszani, hiszen egy karaktert irányíthattak, ölhettek benne, élhették azok életét, és még rengeteg hasonló játékformát tudnék mondani. Aztán később kialakult az is, hogy játékon belüli karakterekkel ne csak egyedül, hanem többen játszunk a világ minden tájáról való emberekkel, akik nincsenek a szobánkban, hanem mondjuk több ezer mérföldre lehetnek tőlük. Ezek az MMORPG-k, és mondhatni csak pár éve kapott nagyobb szerepet ez a játékműfaj. A legjobb benne, hogy az internet segítségével felcsatlakozunk egy szerverre, és nem csak magunkban játszunk, meg elvagyunk pár óráig, hanem ismerkedhetünk másokkal, akik szintén felcsatlakoztak a szerverre, és játsszák azt a játékot, amit mi is. A kapcsolatteremtés és az MMORPG-k csodálatos világa az, ami manapság hírnevet hozott neki. Tudnék is pár példát felhozni, mivel magam is szenvedélyes MMORPG játszó vagyok. Ezek a játékok egy olyan varázslatos vagy érdekes világba kalauzolnak el minket, egyszerű embereket, ahova talán sosem juthatunk el, és talán ez vonzza a fiatalok többségét. Mert hogy ez általánosságban a fiatalok játéka, ámbár meglepő, de idősebbekkel is találkozhatunk egy-egy ilyen játékban, és nem is gondolnánk, hogy milyen sokkal.

Mivel mostanában ennyire beindult az ipar, nem is volt meglepő, amikor elkezdtek kijönni az első filmek a témával kapcsolatban, az olyan filmek, amik a "kocka" társadalmat célozták meg. Azon meg már végképp nem volt fennakadva senki, hogy az animék világát is befertőzte ez a szenvedély, és bár kezdetlegesen már rég megvoltak azok a dolgok, mint a jövőbeli technikai paradicsom, ahol olyan gépeket, programokat és kütyüket fejlesztettek ki, amik a mostani világban még lehetetlenek, azonban nem állunk tőlük messzire. Sokak szerint nem kell olyan hosszú idő, és beköszönt az, amikor már fel sem kell állnunk a székünkből, mert a gépek mindent elintéznek helyettünk. Ezek persze elméletek, de a mostani rohanó világban nem tartható kizártnak. Tehát, hogy visszaugorjunk az eredeti játék-témához, nemrégiben belefogtak egy olyan animébe, aminek pontosan az MMORPG-k világa a főtémája.

2022-ben járunk, és kezdetnek azonnal bejelentik, hogy piacra dobták a már várva-várt Sword Art Online VRMMORPG-t, ami csak limitált kiadásban kaphattak, és kiadás után nem sokkal már el is kelt az összes. Megismerkedünk főhősünkkel is, Kirigaya Kazuto-val, aki a híreket hallgatva (heti MMO Stream, amiből következtethetünk arra, hogy az MMO-k világa eléggé elterjedt lett abban az időben) éppen újságot lapozgat. Igen, ő már réges-rég megvette a játékot, kiderül róla majd később, hogy nagyon szereti az ilyen dolgokat, és a legtöbb idejét a számítógép előtt tölti. Nem is csúnya berendezése van, igazából elég fullos és mindenképpen irigyelhető. Tehát időben a fejére kapja a NerveGeart (ami elősegíti a virtuális csatlakozást, hiszen arra az időre sikerült kifejleszteniük azt, hogy a játékokban tényleg valóságosan ott legyél, tehát a NerveGear irányítja az agyon keresztül az érzékeidet, hogy ott legyél a játékban), és pont időben azonnal fel is csatlakozik. A játék egyébként csodálatos. Már csak ez a pár perc megfogja a nézőt, hiszen valami olyat lát, amit eddig soha, és azt hiszem nem én vagyok az egyetlen, aki azt kívánja, bárcsak lenne ilyen valóságban is. Kirito lesz a játékbeli neve, és amint felcsatlakozott, az összes többi ember, aki szintén megvette a játékot, ugyanígy tesz. Kirito össze is barátozik már majdnem valakivel, aki segítséget kér tőle (hiszen Kirito volt egyike azon szerencséseknek, akik tesztelni tudták a béta verziót, és ezt a fiú észreveszi az alapján, hogy milyen otthonosan mozog a helyen), amikor észreveszik, hogy a játékból nem lehet kilépni. Igen, akkor mindenkit visszateleportálnak a főtérre, és megjelenik Kayaba Akihiko, a játék kitalálója, tervezője és megalkotója, azzal a szándékkal, hogy közölje velük végzetüket: a játékból csak akkor szabadulhatnak, ha teljesítették mind a száz szintet. A probléma még csak nagyobb lesz, amikor még azt is megosztja velük, hogy ha itt meghalnak, akkor a való életben is meghalnak, mert a NerveGear azonnal kiiktatja őket az agyukon keresztül. Tehát ha megpróbálnák levenni a fejükről a családtagjaik vagy barátaik azt a vackot, akkor... ráfáztak. Már rögtön az első héten ilyen okokból rengetegen meghaltak, később mindenki mást kórházba szállítanak. Még így is sokan maradtak, és bár Kirito tudja, hogy nem lesz egy sétagalopp, kénytelen valamit kezdeni a helyzettel, és elindul fejlődni. Később találkozik egy Asuna nevű lánnyal, és egy csapattal elmennek az első emelel boss-át (főmufti) kinyírni. Ott kiderül, hogy Kirito béta tester volt, és kinevezi magát ott, a boss fight végén, beaternek, és ezentúl szólózik. Így indul hát a történet. Rengeteg embert, leginkább középúton behatárolt kor szerint (fiatalok és fiatal felnőttek), csapdába ejt egy ilyen játék, és itt most tényleg az életükért kell küzdeniük.

A téma azért érdekes, mert manapság sokat látni interneten olyan embereket, akik szeretnék, ha lenne zombi apokalipszis, vagy tényleg egy ilyen életre-halálra való küzdő világban lehetne élni. Biztos izgalmas is lenne, és mit mondhatnék... én is ezek táborát erősítem, ezért is nagyon érdekes történet. Az anime nagyon jól bemutatja a rossz és a jó oldalát is a dolgoknak. Véletlenül sem veti a pokol bugyraiba az elképzelést, kiemeli a pozitívumokat, amik tűnhetnek lazulásnak vagy filler-félének, de valahogy olyan jól megalkották, hogy még ezek a részek is élvezetesek. Milyen lehet a kedvenc játékunkban élni? Ez egy olyan kérdés, amire képletesen az anime választ ad. Végignézhetjük Kirito magával szembeni civódását, a fejlődését és a nagy szerelme kialakulását. Az elején még nem is gondolnánk, hogy ez a fiú tényleg mennyi mindenre képes, és bizton állíthatom, hogy talán az egyik legjobban összehozott anime karakter, akivel eddig találkoztam. És azért ez nagy szó egy olyan embernél, mint én, aki már oly sok animét megnézett. Kirito karaktere olyan édes-kesernyés féle. Vannak nagyon jó tulajdonságai, és mint főhős, kellenek a kiemelkedő tulajdonságok, azonban ezt tényleg magából hozza ki, és ő tényleg próbálkozik. Bár nem igazán a jellemfejlődésen van a hangsúly az anime során, az csak egy darabkája. Később leginkább már a szerelmi szál kialakítására figyelnek, illetve a játékbeli ármánykodásokra, cselszövésekre és ügyek megoldására. Hogy végre végig lehessen vinni, és szabaduljanak a játékból. Sokan feladják, azonban legalább ugyanennyi kitart az elhatározásnál, hogy vissza akarnak térni a normális életbe.

Azt hiszem nem vagyok azzal a meglepődéssel egyedül, ami a tizennegyedik rész végén hatalmasodott el rajtam. Bár azt hinnénk (ÉS INNENTŐL MOST NAGYON NAGY SPOILER), hogy a játékot végigviszik, de nem ez történt, és a tizenötödik részben már vissza huppanunk az eredeti világ, azonban magunkkal visszük azt a problémát, hogy nem minden SAO játékos ébredt fel, köztük Asuna sem. Kirito megkapja azt a fülest, hogy egy másik játékban látták az ottani Világfa tetején a lányt, és a fiú gondolkodás nélkül beleveti magát az új VRMMORPG-be. Később kapunk egy új főgonosz, és nem is tudom miért írom azt, hogy új, amikor Kayaba nem is igazán nevezhető gonosznak, még annak ellenére sem, hogy mennyi ember halála szárad a lelkén. Nem hiszem, hogy a készítőknek az lett volna a szándékuk, hogy őt feltétlen rossznak állítsák be, hiszen a sok tragédia ellenére ő volt valami újnak az elindítója. Később már meg sem próbálják gonosznak beállítani, sőt még valami kapcsolatot is kialakítanak közte és Kirito között. És nem csak azt az egy új világot teremti meg, amire manapság sok százan epekednek, hanem majd a későbbi MMO világot is Kirito kezébe nyújtja, aki - szokásához híven - megosztja azt mindenkivel.

Persze a készítők nem bírták ki, hogy ne rakják Asunat olyan helyzetbe, ahol Kiritonak mindenképpen a hős szerepét kell játszania, azonban eléggé megdolgoztatják azt hiszem szegény lányt, de így aztán a SAO-ban megismert kemény viselkedését felváltotta valami lágyabb és nőiesebb. No nem úgy kell rá gondolni, mint egy diktátorra, csak azért tényleg odatette magát. Az ALO-ban viszont egy olyan helyzetbe kerül, ahol tényleg nem sok mindent tud tenni, bár a méltóságát mégis sikerül megőriznie, és ez egy olyan dolog, amit csodálok benne. Az ALO megalkotója és egyben a második felvonás ördöge egy pszichopata, ebben biztos vagyok, és már-már vészesen csúnya területekre evezett ki az az ember. Tehát nyugodtan állíthatom, hogy a Sword Art Online-ban minden volt. És ez nem negatív értelemben vehető. (SPOILER END)

Egyébként Asuna múltjáról nem sokat tudunk meg, bár az ember az opening alapján ezt várta volna, de talán Kirito és a húga múltjára fektetnek a legjobban hangsúlyt, de náluk se vitték túlzásba, ami mindenképpen pozitívum, mert annyit árultak el, amennyi szükséges volt, és többet nem foglalkoztak a témával. Végre. Bár még így is azt hiszem sokszor volt megemlítve ugyanaz a dolog, de még mindig nem többször, mint egyes animékben.

Ha már opening. Nagyon csodálatos zenékkel rukkoltak elő, és nem csak az openingben, hanem az endingben is. Illetve mindkettő videója is felcsigázó, és késztet, hogy nézd az animét, mert egy jól összevágott opening sok kedvet adhat egy animéhez azt hiszem. A grafikával nem volt problémám, nagyon szép és kidolgozott, a harcjelenetek csodálatosak és nem elnagyoltak, ami nagyon fontos, hiszen én minden egyes fightnál meresztettem a szemeim a monitorra, nagyon izgultam, ugyanakkor csodáltam a képvilágot. Az viszont mindenképpen mínusz pont, hogy szerintem a karakterek némiképp kisgyerekesek. Nézzük csak meg Asunat vagy Kiritot. Nem tűnnek a korukhoz megfelelőnek. És persze Japán, nem hagyhatták ki a testvérszerelmet sem, ami szerintem erőltetett volt és nem is illett a képbe, de még megbocsájtható.

Asuna és Kirito szerelme egyébként érdekes. Lassan fejlődött ki, először még kerülték is egymást, de olyan mérhetetlen szerelembe csapott át, hogy azt hiszem az emberi szívnek tökéletes szerelmet alkották meg vele. Ez már amolyan egy szerelem továbblépett verziója, ami már az erősebb és maradandóbb érzést tartalmazza: a szeretetet. Érdekes, hogy ilyen fiatalon ezt képesek megtapasztalni, de nem kötök bele, mert lehetséges, ha a két fél igazán érett a dologhoz. És azt hiszem ez Asunaról, főleg Kiritoról elmondható. A vége nagyon szép lett, a legjobban az tetszett (SPOILER), hogy bár egy gyilkos játékkal kezdték, mégsem hagyták ott az MMO-k világát, sőt ők virágoztatják fel. Mennyi ember halt meg a szemük előtt, és mégsem vetik meg azt a helyet, ahol ezt meg kellett tapasztalniuk. És talán ez volt az, ami a leginkább megfogott a történetben, ez volt az, amit a legjobban becsültem benne. (SPOILER END)

Az anime nem tagadott meg semmit (lásd a pszichopata főmukit), és még úgymond az ecchit sem hagyták ki belőle, de ezt is olyan természetes úton adagolták, ami a való életben is előfordulhat. Nem túloztak igazából semmivel, annyit raktak bele majdnem mindenből, amennyi kellett, és Aincrad világát is annyira szépre tervezték, hogy az ember csak csorgatta utána a nyálát. Komolyan, nem viccelek, csodálatos.

Sok mindent tanulhatunk az animéből, aminek segítségével talán közelebb juthatunk egy jobb világ megépítéséhez (itt most nem arra gondolok, hogy legyen mindenki őrült, és tartsanak fogva lányokat játékokban), gondoljunk csak Kirito néhány okosabb szavára. Gyerekmesének tűnhet elsőre téma alapján az anime, azonban hatalmas érzéseket, izgalmakat és nem megvetendő mondatokat tartalmaz.

Rengeteg pozitív dolgot említettem az animéről, és nagyon kevés negatívot, mondhatnátok, hogy ez azért van, mert engem is elkapott a divatláz, ami a SAO iránt megy mostanában, de én erre csak annyit tudok válaszolni, hogy nem véletlenül szeretik ennyien. Ez egy olyan téma, és leginkább egy olyan anime, ami a hozzám hasonló érdeklődési körű embereknél nyerő, így hát nem is csoda, ha van, akinek nem tetszik. Ettől függetlenül nagy sikert aratott, és bár még csak nemrég dobták ki az utolsó részt (amire mindenki körmöt húsig lerágva várt), már be is jelentették a második évadot. Mert ugyebár a Sword Art Online egy light novel alapján készült, és még vissza van két része, amit nagy érdeklődéssel várok. Sokáig egyébként azt hittem, hogy erőltetni akarják a folytatást, hogy minél többet kaszáljanak belőle, de aztán utánaolvastam a neten a light novelnek, és kiderült, hogy van még két része a dolognak. Így úgy gondolom nem ronthatják el, ha az első kettőt sem, azonban remélem utána már nem akarnak belőle kisajtolni folytatást.

5/5

Még így a végére (spoiler): Oké, a végén az a Lyfa és Kirito tánc szánalmas volt. És amúgy Asuna új kinézete nagyon szép.

Movie: Step Up 1 (2006), 2 (2008), 3D (2010)

A Step Up filmek főszereplője a tánc, de ezt már az alapján is megállapíthatjuk, ha csak a borítót nézzük. 2006-ban jelent meg az első film, 2008-ban követte a folytatás, a harmadik pedig 2010-ben került a mozikba, méghozzá 3D-ben, ami kicsit vicces is, hiszen pont a harmadik részről beszélünk. A negyedik rész idén jött ki, azonban én azt még nem láttam, ezért talán egy külön posztban teszek róla említést. A történet egy olyan szívós kérdést dolgoz fel, mint a fiatalok jövője, amit nehéz utakon, az iskolán keresztül vagy anélkül tesznek meg. Ezenkívül a nehézkes családi hátterek és azok gondjai, ami ezzel az időszakkal jár. Azért is kemény téma ez, mert a tinédzserek legtöbbjét sújtja manapság ez a probléma, hogy merjék-e az álmaikat követni (mert a hangsúly a filmben az álmokon és azok megvalósításán alapszik), vagy esetleg a szülők által kijelölt utat válasszák, amiért büszkék lehetnének csemetéjükre. Sokaknak a hova születésük is gondot okoz álmaik eléréseb, és ezeket leküzdeni vágyó fiatalok jelennek meg a filmben, méghozzá a tánc irányzata formájában. Azért is érdekes ez, mert a tánc egy kifejezése érzéseinknek a testünkön keresztül, ami nagyon közkedvelt ugyebár. Egyfajta művészeti ág, s mint a legtöbb tinédzser is szeretnek a művészetek felé húzódva álmokat kergetni, azonban ha egy nagyobb csalódás éri őket, akkor a legtöbb felhagy ennek a kergetésével, és unalmas felnőtté válik. A filmben szereplő tinédzserek ez ellen küzdenek, rengeteg önkontrollal, kitartással és odaadással. Amolyan példát próbálnak mutatni, és erősítés szimbólumaként megjelenni. Hogy ez mennyire sikerült a filmnek? Mindjárt kifejtem a véleményem.

Tehát az első részben megismerkedhetünk azon gyermekekkel, akik úgymond az "utca" szabályai szerint élnek, nem tudják mit kezdjenek magukkal, és próbálnak valami szebb jövő felé kacsingatni a rossz úton. Ha kifejezhetem magam így. Főszereplőnk egy olyan srác, aki egész életében soha nem küzdött semmiért keményebben, amikor nehézre fordultak a dolgok, akkor elmenekült. A tánc az, amiben megtalálja önmagát, kifejezi, hogy mit érez, és ez szerint él. Könnyen balhéba keveredik, az iskolában sem teljesít túl jól. Hogy miért lett ilyen? Pontosan azért, mert gyerekkorát nevelőotthonban töltötte, s az utca edzette. Egyik buli után, ahol szintén balhézott, s kipaterolták őt, meg legjobb barátját, s annak öccsét, elmennek egy művészeti iskolába, s ott hatalmas károkat okoznak, azonban Tyler, főszereplőnk megmenti barátait azzal, hogy magára vállal mindent. Takarításra ítélik, méghozzá az iskolában. Ott ismerkedik meg egy Nora nevű táncosnővel, aki vizsgáira készül, és élete fordulópontjára, azonban táncpartere lesérül, s nem talál valaki olyat, akivel próbálhatna. Tyler észreveszi, felajánlja, hogy majd ő gyakorol vele, és ekkor jön az a pont az életében, amikor végre valamit szeret csinálni, jól is csinálja és küzd is érte. Előtérbe helyezi a régi életével szemben az újat, ami az élet iróniájából, pontosan egy nagyobb balhéból adatott meg neki. Partnerével összehangolódnak, és valami csodálatosat hoznak létre. A film hatalmas pozitívuma, hogy valami olyat vesz el, amit nem lehet pótolni, s legjobb barátjának öccse életét veszti. Ez azért pozitívum, mert valami kis darabot kapunk abból, hogy milyen nehéz és súlyos helyzetben élnek azok, akiket az utca edzett olyanná, amilyenek lettek, s azt az életstílust követték. Azonban ezen tragédián is túl lehet lépni valamilyen szinten, és a háborgó legjobb barát is belátja, hogy Tylernek ez lesz a legjobb. Ami még nagyon figyelemreméltó a filmben, hogy nem hagyták figyelmen kívül ennek a srácnak sem az álmait, és beszámoltak róla, hogy ő a kosarazás útján lépne tovább. Egészen addig nem látja szépnek ezt az utat, amíg Tyler bebizonyítja neki, hogy igenis merjen küzdeni az álmaiért és azért, amit szeret csinálni. Hatalmas buckákon ugyan, de főszereplőnk elér odáig, hogy a végén hatalmas és tökéletes műsort mutatnak be Norával, akinek lehetősége van a tánc útját választani ezután, s Tylert is átveszik a művészeti iskolába, hogy tovább tanulhasson. A történet szépen, pozitívan zár. Rengeteg tanulnivalót hoz maga után, s a táncnak köszönhetően az emberben felgyújtja azt a lángot, ami eddig csak pislákolt. És az, aki ezt a lángot képes is megtartani majd ezek után, na az megérdemli az elismerést. Az első film itt lezárul.

A második filmben egy már régi ismerőst köszönhetünk főszereplőként ismét, méghozzá azt a kislányt, akivel Tyler anno együtt lakott. Sőt, Tylert is láthatjuk még egy tánc erejéig a vásznon, és annak is szemtanúja lehetünk, ahogyan pátyolgatja, s elindítja végre egy járható úton. De ne szaladjunk ennyire előre.

Főszereplőnk tehát Andie lesz, aki egy lázadozó lány, édesanyja meghalt, ezért annak egy barátnőjénél lakik. A lány tagja egy tánccsapatnak, akik 410-nek nevezik magukat, és a történet középpontjába a Streets nevezetű verseny áll, ami nekik az álmaik megtestesítője, hogy elismert táncosok lehessenek. Azonban Andie túl sok bajt kever otthon, és mikor már nevelője elköltöztetné messzire, megjelenik Tyler, és ráveszi a nőt, hogy írassa át a lányt a marylandi művészeti iskolába, pont abba, ahova ő is járt. Elkezdődik az iskola, furcsa arcokkal találkozik mindenütt, és a legnagyobb probléma az, hogy Andie csak az utca táncát ismeri, a többi műfajról nem igazán vannak ismeretei, ezért ez neki nagyon nehéz. Eleve úgy kerül be a válogatás után (mivel nem tetszik az új igazgatónak a stílusa), hogy pont az igazgató öccse hergeli fel az igazgatót, hogy vegye fel a lányt, azonban neki ezzel rengeteg munkája lesz. Mindenféle különböző táncstílusokra próbálja megtanítani, ami különórákat jelent, és azt, hogy nem tud próbálni a csapatával a Streets-re, amit a 410 nem vesz valami jó néven. Ki is dobják, és a lány teljesen ki lesz ettől, azonban jön az igazgató öccse, becses nevén Chase, hogy kihúzza a slamasztikából. Egyedi csapatot alkotnak azokból az emberekből, akik bár nagyon tehetségesek, mégsem akarják őket szerepeltetni, észrevenni és kiélezni. A film legnagyobb iróniája pedig ez, hiszen legtöbben azt hinnénk, hogy egy művészeti iskolában talán engedik az embert kiteljesedni, de kiderül, hogy még itt is elnyomják őket, és ez talán lehet attól is, hogy csak a legjobbakat fejlesztik tovább és tovább, akikben meg megvan a tehetség, de sok munkával lehetne felszínre segíteni, azt hagyják elsüllyedni. Ez segít talán egy kicsit reálisan is látni a világot. Mindenesetre ez nekem nagyon tetszett, de ugyanakkor rendesen meglepett, hiszen én is ebben a tévhitben éltem. Ha az ember jobban belegondol, akkor rájön, hogy épp ésszel belekavargatva tényleg így van.

Tehát elkészül a csapat, akiket rengeteg fura, de tehetséges ember alkot. Jól megy a felkészülés, de össze kell hangolódniuk, és ez nehezen megy. Nem úgy nyomják, ahogy az utcai táncosok, számokra és pontos időre tudnak indítani, mindent a terv szerint. Elmennek az egyik híres szórakozóhelyre, és ott a 410-el szemben nagyon is leégnek. A lelkesedés itt alábbhagy, ráadásul később az egyik tánctermet teljesen tönkre is teszik, s az egész balhét Andie viszi el, tehát mennie kell az iskolából. Ami annyit jelent, hogy a nevelője elküldi egyik távoli rokonához. Na de aztán egy fontos estén az iskola életében kiderül, hogy pont akkor lesz a Streets, és Chase úgy dönt, hogy nem fogja feladni, a többiek pedig vele tartanak, ráveszik Andiet, hogy csinálják meg, és aztán már ott is vannak a Streets-en. Bár nem hagyják őket táncolni, Andie csodálatos szónoklatot tart, majd kimennek a szabadtérre, hogy ők akkor is megmutatják mit tudnak. Eső, kevés fény = valami elképesztő eredmény. De most komolyan. Az, amit ott ők levágnak valami hihetetlenül szép és fergeteges.

Fontos kiemelnem pár szereplőt, például Moose-t, akit elsősorban azért, mert ő lesz az alapja a harmadik filmnek, másrészt mert akkora arc, hogy az nem igaz. Jó a szövege, nagyon jól táncol, és igazából az egyedi stílusa által elnyomott gyerek tökéletes példája a filmben. Nagyon fontos szerepet kap, hiszen ő lesz az első barátja Andie-nek a művészeti suliban, és ő egy kihagyhatatlan figura mindenhonnan. Chase is nagyon fontos, legfőképpen azért, mert személyes kedvencem. Oké, nagyon jól néz ki. Túl jól. Komolyan! Rá kell nézni és BOOM már szerelmes is vagy. Az ő karakterét még azért is kedvelem, mert bár népszerű az iskolában, az igazgató fia meg minden, de felemelte azokat, akikkel majd a végén táncol. Ó, és nem utolsó sorban naaagyon jó táncos is. Az ő karaktere kihagyhatatlan a sztoriból. Tehát a végén minden nagyon jóra fordul. Összegezném a kettő filmet így együtt, hiszen a harmadik már rengeteg mindenben különbözik az első kettőtől. A koreográfiák mindenhol kifogástalanok, valami újak és valami nagyon jók. Az első fő tánca nagyon emlékeztetett a Dirty Dancing-ére, de talán csak a hely miatt lehetett, azonban az is nagyon jó. Ötvözték a női szépséget a lazább pasistílussal. A másodikban még lazábbra vették a figurát, főszereplő lányunk, Andie is teljességgel a street dance-t táncolja, de ettől még bemutatta, hogy tud nagyon nőies is lenni. Kevés főszereplő nőre mondom azt, hogy szeretem, de Andiet imádtam. És úgy őszintén a kettő jobban is tetszett, mint az egy. Mind megvalósításilag, mind történetileg, mind tánc szempontjából. Főleg a karakterek szempontjából. A főszereplőknek amúgy így is, úgy is sikerült megvalósítaniuk azt, amiért küzdöttek, és nagyon is keményen. A zenék pedig nagyon a helyükön vannak. Személyes kedvencem a kettőben van, a végén, és ez pedig a Timbaland - Bounce. Hallgassátok meg, megéri.

A harmadik film már most mondom, hogy nem jó. Sajnálom azokat, akiknek tetszett, de nekem hatalmas csalódás volt, és mindjárt kifejtem, hogy miért. Főszerepünkben most Moose áll, aki abbahagyta a táncolást, és gyerekkori barátjával (aki mellesleg lány) egy egyetemre mennek. Moose műszaki szakra. Azt hiszem. Természetesen az anyja és az apja unszolására, pedig semmi kedve ezt csinálni. A táncolást abbahagyom szentvésetet már rögtön aznap megszegi, hogy az iskolába érkezik, hiszen megpillant egy limitált kiadású Nike cipőt, és egyből a tulajdonosa nyomába ered. Hát ennél fogva köt ki egy táncolós brigád előtt, akiket körbe áll egy csapat fiatal. Moose közelebb próbál kerülni, de a végén belökik a kör közepére, és hát megmutatja mégis mit tud. Egy olyan embert győzött le táncolásban, akit nem kellett volna, de a rendőrök is jól megkergetik, és a Nike cipős srác menti majd ki. Megmutatja azt a helyet, ahol él, és ahová rengeteg tehetséges táncost gyűjtött össze. Beveszi Moose-t is a csapatba, azonban neki a sulira is készülnie kell. Ismét sok mindent kihagy a tánc miatt, és lám-lám, ennyi volt a fogadalma. Egy hatalmas versenyre készülnek, ahol rengeteg pénzt nyerhet a győztes csapat. Nagyon nagy kavalkád van a filmben, és azalatt a 107 perc alatt annyi minden történik, hogy nem szeretném felsorolni elejétől a végéig. Kezdjük elemezni. A történetre Moose-ra alapul, ő tartja egyben az egészet. Nélküle szétesne és darabokra törne. Van egy főbb szereplőnk, Luke, ugye a Nike cipős srác, aki vezeti a Kalózok néven futó tánccsapatot. Rengeteg gondja van, szomorú, ugyanakkor szép múltja, és elszántsága, hogy azoknak az embereknek, akik a csapatában vannak, otthont biztosítson, és az álmaikat elérhetővé tegye. Nagy teher, de csodálatosan oldja meg egészen a film csúcspontjáig, amikor is valami teljesen más ember lesz belőle, és olyan random dolgokat csinál, hogy nem fogjuk fel mégis ki ez az ember. Persze neki kell lány is. A színésznő borzalmasan alakítja a szerepét, bár jól táncol, ezt nem tagadom. Az ellenfelük, akiknek már nem tudom a csapatnevét, egyszerűen viccesek, és ezzel jellemeztem is őket. Random dolgokat tesznek random célokért, de röhögve se hinné el az ember, hogy ezek az álmaikért küzdenek.

A film olyan egyértelmű alapokra támaszkodik, hogy keresve se találnánk ehhez hasonló kiszámítható filmet. Minden egyes pillanatban, sőt már az elején tudtam, hogy mi lesz a vége. Míg az egy-kettő tudod meglepetést okozni, ez egy picit sem. A színészek sem voltak a toppon, és ha nem lett volna ott Moose karaktere és színésze, azt hiszem a film egy csődtömeg lenne. A probléma ott gyökerezik, hogy a készítők egy teljesen más világba próbálták áthelyezni a történetet. Míg az első két részben a marylandi művészeti suli adja az alapot, addig itt egy teljesen más hely, és itt most bele kellett rakniuk egy új iskolát, új diákokat, új célokat,új táncosokat, új embereket, és mindezt egy már ismert köré építeni. Míg az elsőben az új dolgok kavalkádját jól oldották meg, mint egy alapfilmben, addig a harmadik a folytatás miatt kiszorult ebből, és nem volt képes a rengeteg új információt jól és káoszmentesen adagolni. Nem mondom, a táncjelenetek bár alulmaradtak az első két filmhez képest, de voltak nagyon jók. Például amikor párbajoztak. Az első párbajban a fehér poros megoldás fantasztikus, a második párbajban pedig visszahozták a második film fő táncának vizes jellegzetességét, és jó volt végre valami ismerőst megpillantani a történetben. Ennek a résznek a fő tánca is ütött, de a köztes táncok nem voltak a kedvenceim. A legjobban azt oldották meg, hogy sok stílust sikerült egy műsorba belesűríteniük, és ezt nagyon szépen oldották meg, az összhang nagyon jó volt. Ami még számomra zavaró volt, hogy bár a kettő végén Moose összejön egy lánnyal, ezt a harmadikban egy percig sem hangsúlyozzák, és beraktak a srác mellé egy gyerekkori barátot, aki fülig szerelmes belé, és a végén egy csókkal végül is ők is jelzik, hogy hoppá, most már együtt vannak. Nem tudtam követni. Nekem kell az, hogy konkrétan megmondják, az a kettő akkor ott szakított, és így szabad a pálya a régi kis barát előtt. Nagyon jó, elgondolkodtató és ösztönző film a Step Up, nem hiába szeretik sokan. Egy új világot, a tánc világát mutatnak be nekünk, azoknak, akiknek ez még ismeretlen. És azoknak, akiknek nem az... hát ők garantáltan élvezni fogják, mert szépen kidolgozott. Step Up 1: 4/5 Step Up 2: 5/5 Step Up 3: 3/5

Anime: Kaledio Star

Ki lenne olyan animés manapság, aki nem ismeri a Kaleido Start? Ez egy nagyon klasszikus anime, hazánkban is elterjedt, és a legalapvetőbbek közé tartozik. Szinkron is készült hozzá, vetítették a TV-ben. És nem is hiába kapott ekkora figyelmet. Nem hiszem, hogy sok embernek kéne magyaráznom az alaptörténetről, de hát talán van olyan, aki még nem látta, ezért nem kezdek egyből  a közepébe.

Főszereplőnk, Sora Naegino, aki Japánból utazik még a történet elején az Amerikai Egyesült Államokba, hogy akrobata legyen belőle. Nem is akármilyen társulathoz szeretne csatlakozni, a híres Kaleido Színpadhoz. Ez a színpad ismert nagyon ügyes előadóiról, páratlan mutatványaikról és műsoraikról. Történeteket ültetnek át akrobatikus mutatványok tömkelegébe, és rengeteg ember egysége mutatja be a történetet mindenféle szavak nélkül. Sora még kiskorában látott a szüleivel egy előadást a színpadon, ami az Aleci Csodaországban volt. Hát miért is ne egy olyan történettel indult volna be álmai ennek kislánynak, mint az Alice Csodaországban, ahol szinte minden elvarázsolt, csodálatos és elképesztő? Ezek után rengeteg gyakorolt, ám azonban amikor megérkezik teljesen eltéved. Rengeteg időt veszít ezzel, és amikor már épp megkérdezne végre egy újságost, hogy talán segíthetne-e neki, akkor valami perverz férfi elkezdi fogdosni a lábát olyan szöveggel, hogy "Micsoda lábak!". Természetesen Sora teljesen megrémül, jól hátra szalad, de ezért meg ellopják az utazótáskáját. Végig görkorizza (egy kissráctól szerezte) a fél várost, csodás mutatványokat mutat be meg ilyenek, amit ez a perverz férfi is lát majd, ám de beviszik a rendőrségre. Nagy nehezen sikerül meggyőznie a rendőrt, hogy neki dolga van, és ez a rendőr el is viszi őt a meghallgatásra, de teljesen elkésett. Már majdnem megnéznék őt is, amikor a méltán híres Layla Hamilton azt mondja, hogy késett, és ez megengedhetetlen. Azonban azt megengedik neki, hogy az aznap esti előadást megnézze. Egy statiszta véletlenül megsérül nyújtás közben, ezért Sorat rakják be a helyére, és kiderül arról a perverz férfiról, hogy ő az igazgató. Ezek után Sora szerepel, bár nem valami kitűnően, mégis felveszik a társaságba, és innen kezdődik el élete legszebb szakasza.

Már az első részben is rengeteg minden történt, és az anime is kicsit komolyabb alapokra van építve, mint azt az elején gondolnánk. Sora vállára nagyon nagy terhet tesznek, és ezt nem mindig a legjobban próbálja megoldani, sokszor fullad kudarcba egyes próbálkozása. És ez az, ami a legjobb benne. Nem mindjárt egyből valami hülye rejtett képességnek és a főszereplői helyezésnek köszönhetően tökéletesen csinál mindent, vagy legalábbis egy kicsi galibával, hanem igenis rendesen megdolgozik azért, amije van. Sora egy nagyon kedves és tisztalelkű lány, nem is gondolnánk mennyire. Azért persze a szerelem sem hiányozhat a történetből, és már az elején egy Ken Robbins nevű fiú beleszeret főhősnőnkbe, aki az ötvenegy rész alatt ebből semmit nem vesz észre, és ez azért hoz vicces helyzeteket. Ámbár a végére talán szánni való is lehet szerencsétlen fiú, hogy mennyi mindent megtesz a kicsi Soráért, de ő ebből egy morzsányit sem vesz észre. Nagyon fontos szereplőnk még Layla Hamilton, akivel nagyon lassan, fokozatosan és szépen alakít ki Sora egy olyan kapcsolatot, amit egyszerűen nem lehet megtörni, ami nagyon csodálatos és keserű is egyben. Sora nagyon is felnéz Laylara, aki viszont nagyon sokáig gőgős marad. Mindketten változtatnak a másikon, terelgetik egymást a jobb út felé, és mindezt úgy, hogy észre sem veszik. Ez a kapcsolat volt az egyik kedvencem, hiszen körülbelül a nővéremre és rám emlékeztetett ez az egész. Sora olyan mértékben csodálja Laylat, hogy az már megsirató hatású.

A történet körülbelül a közepén, amikor az első borzalmasan nagy megpróbáltatáson túl van Sora, egy kis áttekintést vesz a történt dolgokról, majd két rész után folytatja körülbelül ott, ahol abbahagyta. Bejön a képbe egy új manőver, amiért még többet kell majd dolgoznia Sorának, még több megpróbáltatáson és szenvedésen kell majd keresztül mennie. A szó szoros értelmében. A képbe jön még egy nagyon fontos szereplő, Leon Oswald, aki nagyon tehetséges artista, azonban a szíve jégből van, és Sorára vár a feladat, hogy ezt majd felolvassza. Bevallom őszintén nagyon sajnálom, hogy a végén ezek ketten nem jöttek össze, mert egyszerűen gyönyörű párost alkottak. Minden egyes közös pillanatukat élveztem és imádtam. Hogy Leon megpróbálta elpusztítani Sorát, de végül nem sikerül neki, és egy olyan határt lépnek át (akárki akármit mond), amit már bőven a szerelem mezői közé sorolhatunk. Sora részéről nem tudnám megmondani, mert ő nagyon őszinte lány, és a színpadon kívül nem sok minden érdekli, de ha tovább folytatódott volna a történet, akkor azt hiszem Oswald lett volna a jövendőbelije.

Az anime szabályosan nézeti magát. Ez nem egy olyan, aminek megnézed az első részét, és majd hónapok múlva hátha visszatérsz rá, vagy soha felé sem nézel. Van benne valami, ami arra ösztönöz, hogy nézd, még akkor is, ha tudod valószínű mi lesz a vége. Nem ilyen eget rengető fordulatoktól lesz színes és szép a világa. Egyszerű, mégis nagyon összetett. A karakterek tökéletesen ki vannak dolgozva, mind egytől-egyig. És ők viszik a hátukon a történetet. Bár Sora a főszereplő, rengeteg másik szereplőnek is megismerjük a történetét, is igazából nélkülük nem is lenne anime, mert Sora értük, a közönségért csinálja azt, amit. Nem a saját szórakoztatására. A zenék nagyon jók, élvezhetőek. Az egyik kedvencem például a Tattoo Kiss.

A ruhák káprázatosak, az előadások meg egyszerűen nagyon szépek (már amennyit mutatnak belőlük, kár, hogy nem nézhetjük meg az egészet). A szereplők nem csak eljátsszák a mozgássoraikat, hanem gyakorlás közben azonosulnak a rájuk kiszabott karakterrel, átérzik a történet lényegét és magukba olvasztják mindazt, amit a darab képvisel, mielőtt színpadra lépnek. És ez igazán csodálatos.

A grafika (mivel kicsit régebbi anime) nem éppen a mai grafikához szokott szemnek ad gyönyörködtetést, én mégis azt mondom, hogy szép. Tökéletesen illik a Kaleido világához, és a sok ugrást, mutatványt, manővert olyan szépen és élethűen rajzolták, hogy nem igazán van rá panasz. Így hát rosszat nem is igazán tudok rá mondani, mert ez is egy, a szívemhez nagyon közel álló anime. Még a magyar szinkront sem rontották el (na jó, a japán szinkront meghallgattam, és az borzalmas).

5/5

OHGOD. I SHIP THESE TWO HARD.

OVA: Holy Knight

Oké, szóval ez a két részes OVA egy manga adaptációja, ami 2011-ben indult, és amúgy még soha nem is hallottam róla, nem hogy ám olvastam volna. Egy hatalmas és kidolgozást nagyon igénylő világot hozott létre a mangaka, és eme információ után gondolhatjátok, hogy két részbe valami ilyesmit belesűríteni káoszba vezet. Mindjárt ki is fejtem, hogy miért.

A történet elején szemtanúi lehetünk annak, ahogy főszereplőnk, Kishimoto Lilith szüleit és egy random falu lakosait lemészárolnak. Nem szörnyek, emberek. Lilithet sikerül megszöktetni, így tovább élheti az életét. Soha senki nem mondja a történet során, hogy mivel van dolgunk, igazából erre rá kell jönni (vámpírok..), és hát mint vámpír, klánja utolsó leszármazottja, Lilithnek teljesítenie kell egy küldetést. Ezért utazik Tokióba. A küldetés lényege, hogy megkeressen egy vámpírvadász klán leszármazottját, akinek majd hordja ki a gyermekét, és ölje meg őt is, meg a srácot is. Oké, morbidnak hangzik, de van benne fantázia. Ez tehát a küldetése, ezért beiratkozik a Szent Ritsumei Akadémiára, ahol rálel erre a leszármazottra, és egyből a lényegre tér a céljait illetően. A fiú persze kicsit erkölcsösebb annál, mintsem hogy egyből a tettek mezejére lépjen. Shintának (mert hát így hívják férfi főszereplőnket) van egy borzalmasan idegesítő, nagy keblű gyerekkori barátja, akit Chizuru-nak hívnak, és ki gondolta volna? Szerelmes Shintába. Ebből rengeteg bonyodalom születik, ahogyan azt már megszokhattuk, hiszen ő semmiképpen nem akarja Shintát átadni Lilithnek, az utóbbinak viszont köti kezeit a küldetése, ezért ő sem hajlandó veszíteni. Chizuruban az egyetlen értékelhető dolog, hogy nagyon kitartó. És ez meg is lepett. De egyébként kukába való karakter.

Az alaptörténet lényegében ennyi lenne. Igazából SZ*RT se értettem ebből az egészből, azt hiszem olvasnom kéne ahhoz a mangát, hogy rendesen felépíthessék nekem a világot. Mert annyit még össze tudok rakni, hogy vámpírok, vámpírvadászok, emberek (bár ebben sem vagyok holt biztos), és itt nálam kifújt a dolog. Hogy ki mit miért csinált, és miért jelent meg random vagy hat fontosnak tűnő szereplő, akikről nem tudtunk meg semmit (vicces is lett volna, ha képesek két részbe egy teljes szereplőgárda ismertetést besűríteni), azt nem értem, szerintem olyan simán kihagyhatták volna belőle őket.

Inkább tekinthetné az ember kedvcsinálónak a mangához, azonban elég rosszra sikerült kedvcsináló lett ez, mert hogy engem nem ösztönzött az olvasásra, az is biztos. Oké, nem azt mondom, hogy felettébb rossz, mert nem volt az. A maga módján élvezhető, tele ecchi jelenetekkel. Azonban jó sem, és ezen van a hangsúly. Az, hogy Lilith végig azon fáradozik, hogy végre megd*gja Shinta, és lehessen gyereke még oké, de hogy az akció közepén hirtelen megijed és nemet mond, az már egy kicsit vicces. Ilyenkor akadtam ki, és kérdeztem meg magamtól, hogy most mégis mit nézek. Összegezzük: egész eddig azon munkálkodott, hogy legyen akció, erre amikor odaér hirtelen beijed és eltolja magától a lehetőséget? Nem látom a logikát.

A grafikával igazából nem sok bajom van, szerintem szép, azért is kezdtem bele. És ilyenkor esek mindig orra, hogy a grafika alapján ítélek meg egy történetet. A hosszú rózsaszín haj jó választás volt, nem hiszem, hogy én voltam az egyetlen, akit ez csábított az OVA felé. Egyébként az opening nagyon jó, és amit még hiányolok a történetből, az egy csipetnyi gótikus fűszer. Most komolyan, a vámpírokkal együtt jár ez, Lilithnek legalább valahogy úgy kellett volna öltözködnie, de igazából csak elvétve egy-egy ilyen dologgal lepték meg a nézőket. Ezt borzalmasan hiányoltam.

Mindenesetre nem arra akartam kilyukadni, hogy ennél rosszabbat még soha nem is láttam, mert amúgy szimplán egy órát vett el az életemből, és azt hiszem nem bántam meg, mert olyan középkategóriásnak elment. Állítólag a manga sokkal jobban kidolgozott, de én kicsit soknak érzem ezt a világot, egy olyannak, amit nagyon nehéz rendesen elmagyarázni, elkapni és megfogalmazni, papírra vetni. Sokan belebuknak ebbe, élvezhetetlenné tesznek egy amúgy csodálatos világot, és ezért félek ettől az egésztől. Monumentális távlatokba helyezte azt a fejszét a mangaka, és ez nagyon veszélyes, de lehet valami nagyon csodálatos is. Ha egyszer nagyon unatkozom, akkor majd nekilátok.

Anime: Sankarea (2012)

A Sankarea egy tavaszi anime, mindössze tizenkét epizóddal. A történet teljes egészében zombikkal foglalkozik, ami lehet a hatása ennek a manapság terjedő nagy zombi őrületnek is, és ha ez így van, akkor nem hiszem, hogy ez az utolsó anime, amire számíthatunk. Ugyanis a Highschool of the Dead sikere után nyilván már látható volt, hogy ezt a műfajt szeretik, ebből lehet nyerni. Őszintén én is rajongója vagyok a zombiknak, no de azért nem annyira, mint történetünk főszereplője, Chihiro Furuya.

Gyerekkora óta imádja a zombikat, csak velük foglalkozik, minden ilyesmi filmet látott már, a szobája szinte egy zombitemető (ha létezik ilyen..), ráadásul a srác élete szerelmét is egy zombilánytól várja, így a normális lányok iránt már nem is érdeklődik. Apjával, húgával, nagyapjával és macskájával él együtt egy szentélyben. egészen addig boldogan is tengetik mindennapjaikat, amíg szegény cicájukat elüti egy autó és az állat ebbe belehal. Chihiro nem nyugszik ebbe bele, fel akarja támasztani, és egy olyan régi könyv segítségét veszi igénybe, amit egy vásáron szerzett be. Egy elhagyatott épülethez járkál minden éjszaka, hogy valami olyan főzetet kotyvasszon szeretett állatkájának, ami visszahozza az életbe. Egészen addig el is jut, amíg egy hozzávalón kívül minden benne van a lötyiben, azonban ezt az utolsó hozzávalót nem tudja beszerezni, mert igazából nem is tudja mi az. A könyv régi, így amin éppen ennek a növénynek a neve szerepelne, az a lap teljesen el van mosódva. Mit tehetne, mint minden létező mérgező növényt kipróbál (mert szimplán annyit lehet elolvasni, hogy a növénynek mérgezőnek kell lennie), de egyik sem válik be, a macska továbbra is halott. Egyik este azonban észreveszi, hogy egy fekete hajú lány a hatalmas elhagyatott épület udvarában lévő kúthoz mászkál minden este, és kikiáltja szíve fájdalmát. Így megy ez addig, amíg Chihiro olyan dolgot hall meg, amit talán nem kellett volt - mégpedig hogy a lány apja meztelen képeket készít róla. A meglepődöttségtől eldobja italát, a lány pedig felfedezi. Ezek után nagyjából összebarátkoznak, és a lány úgy dönt, hogy ő majd segít Chihironak feléleszteni a macskát. Egyik nap ajánlja neki a hortenzia levelet, amikor már tényleg semmilyen esélyük nem maradt, de ezzel sem érik el a kívánt hatást, így Chihiro úgy dönt, hogy feladja. Közben kiderül, hogy Rea-nak (teljes nevén Sanka Rea, erről kapta a sorozat a címét) az édesapja már-már mániákusan szereti a lányát, ezért készít gyerekkora óta meztelen képeket a kislányról, nem engedi közel senkihez, és nem enged meg neki semmi normális dolgot. Az utolsó kalandjukat kiszimatolja, és szobafogságra ítéli gyermekét, azonban Rea megtudja, hogy Chihiro-t az apja készül megsemmisíteni. Hát elfut, hogy megkeresse és figyelmeztesse, de mivel sehol nem találja, ezért az elhagyatott épülethez megy. Egy meredek sziklaszerűségen mászkál, amin egy nagyon keskeny út van, alatta pedig, jó pár méterrel lejjebb rengeteg hortenziabokor. Ott áll Chihiro is, vagyis egy kicsit távolabb, de egyik sem veszi észre a másikat. Vagyis Chihiro majd igen, de már akkor, amikor az apja is megérkezik Rea-nak, és követeli a lánytól, hogy menjen vissza hozzá. Bonyodalom, bonyodalom, nem fejtek ki minden részletet, a lényeg annyi, hogy amikor a macskának csinálták a hortenziafőzetet, akkor egy keveset elcsórt Rea, megitta, hogy ő majd meghal, de nem jött össze neki. Így amikor leesik a szikláról (mert apja jóvoltából leesik, bár nem szándékos dolog), és meghal, akkor pár perc múlva fel is éled.

Innen kezdődik a Sankarea történetének teljessége, hiszen innentől fogva Rea zombi lesz, és még a macska, Babu is feléledt - mint kiderült. Olyan problémákkal találkozhatunk, mint hogy ha Rea nem eszik minden órában hortenzialevelet, akkor elveszti az emberi ítélőképességét, vagy hogy az édesapja megint szervezkedni kezd. Kiderülhet az is, hogy Chihiro édesanyja valójában zombi volt (legalábbis ezt véltem kivenni a dolgokból), illetve hogy az unokatesója fülig szerelmes a fiúba. És igen, persze minden ilyesmi animébe bele kell tenni egy gyerekkori szerelmet, vagy rokonszerelmet. És megmondom őszintén én nagyon ellenzem már ezt a sok rokonszerelmet, mert annyira nem alapozottak, hogy az hihetetlen. Meg idegesítő is, hogy minden második animében szerelmes az egyik rokon a másikba, holott ez azért nem annyira gyakori jelenség az életben, és nem is tudom élvezhető jelenségnek mondani az anime iparban sem. De hát mindenki tudja, hogy a japánok nem a visszafogottságukról meg a normalitásukról híresek.

A Sankarea vége viszont borzalmasnak mondható, hiszen semmi konkrét, semmi nem derül ki, senki nem jön össze senkivel, ez a tipikus ronda és elnagyolt befejezés. Összerántanak egy nagyon jó történetet, de egy normális levezetést már lusták neki adni. Az anime openingje különben érdekes, és olyan középkategóriás nálam. Mindenesetre a legtöbb résznél megnéztem, mert mind videóilag nagyon jól összerakták. A zene meg tűrhető. A grafikára nincs panaszom. Szép és jól ki van dolgozva. A színek különben nagyon passzolnak egymáshoz, és egy varázslatosságot kölcsönöznek a képi világnak. A történetvezetés már nem ennyire jó, mivel össze-vissza ugrálnak ide-oda, és mint mondtam nagyon nagy negatívum, hogy végül a végén nem derül ki szinte semmi. Lehet akarnak ennek folytatást, de ha nem, akkor nekem ez egy olyan középkategóriát sem ér meg. A karakterek meg némileg érdekesek voltak, raktak a megszokottakhoz némi extrát, amit eddig nem láttunk. De amúgy nem sok szereplővel kellett találkoznunk. A helyábrázolásuk nagyon szépek, nagyon szépek voltak a hortenziabokrokkal beterített helyek, a szobák, a házak.

Érdekes volt, bár nem egy világot megváltó darab, és elég nagy hiányérzetet hagy maga után.

5/3
Linkek: animeaddicts ; myanimelist

Anime: Yosuga no Sora

Az anime maga egy visual novel adaptációja, ami eredetileg felnőtteknek készült romantikus és dráma játék. Az adaptáció eltérő a megszokottaktól, hiszen ebben nem választottak ki egy végleges végverziót, hanem minden lehetőséget belesűrítettek egy animébe. Van egy főszereplő fiúnk, illetve négy főszereplő lányunk, és innen már gondolhatjuk is, hogy mindegyik lányt valamilyen mozzanatok végigjátszása folyamán össze lehet hozni a sráccal. Az animében mind a négy lánnyal összejön a fiú főszereplőnk, mindegyiknek külön történetet, múltat és rendes hátteret alkottak. Nagyon abszurd módon ugrálnak tehát a történetben, mert körülbelül két részt szántak a bevezetésre, utána olyan három-négy részen keresztül lebonyolítanak egy-egy lányt. Így a történet például az ötödik résztől teljesen máshol folytatódik, vagy mondanám inkább úgy, hogy kezdődik. Először furcsa, és nem is tudtam én sem mit kezdeni vele, de gyorsan megszokható, és igazából nagyon érdekes, mivel így mindegyik lánnyal összejött, és nem az a tipikus háremanime lett belőle, ahol mindenki piszkálja a főhőst, de annak igazából a kézfogáson kívül nem sikerül valami nagy dolgot elérnie az utána epedező lányoknál.

Történetünk kezdetén megismerkedhetünk egy ikerpárral, akik éppen a vonat ülnek, ugyanis elköltöztek a nagyvárosból egy sokkal kisebbe, ahol még gyerekkorukban laktak egy picit. Az oka ennek az, hogy a szüleik meghaltak, és ezért úgy érezték menniük kell a régi helyükről, hogy új életet kezdhessenek. Ebben a városban (vagy inkább faluban? inkább..) még megvan a régi házuk, ahol éldegéltek néhány évet, ezért oda költöznek be. Név szerint Kasugano Haruka és Sora. Haruka-nak nagyon könnyen megy a beilleszkedés, azonnal barátokra talál, azonban Sora még csak iskolába se akar járni. Aztán végül majd mégis meggondolja magát, és bejár néhányszor, de ez főbb szerepet majd csak az ő részeiben kap. Legelőször is ismerkedjünk meg Migiwa Kazuha-val, aki egy tehetős családban nőtt fel és brácsán játszik. Nagyon kellemes külsejű, jól nevelt lány, és egy bizonyos lánnyal nagyon szoros kapcsolata van, akit Amatsume Akira-nak hívnak. Haruka egy véletlen folytán meghallja, hogy nővéremnek szólítja az egyik a másikat, és ezzel vége is lesz a második résznek, tehát elkezdődik az első route, amiben Kazuha-é a főszerep.

Nagy vonalakban Kazuha és Akira egy apától származnak, de míg Kazuha-t ellátják minden jóval, addig Akira-val nem foglalkozik az apja, és egyedül él egy hatalmas templomban. Ebből rengeteg bonyodalom lesz, de még a route elején Kazuha és Haruka összejönnek, ami valljuk be nekem meglepetés volt, hiszen az hittem a világ végéig tökölni fognak ezek is, mint általában minden animében, azonban Haruka azonnal a lényegre tért, és amint megoldódott a nagy családi probléma le is fektette szépen Kazuha-t. Tehát mondhatni a kapcsolat már a legelején adott, utána összpontosítottak a múltbeli sebek beforrasztására, hogy ismét visszatérjenek teljesen a párra.

and not a single f*ck was given that day - anyás, ez az ugrás

Ezután Akira route következik, amiben már teljesen más múltat kapott, és kiderül az is, hogy gyerekkorukban Haruka és Akira nagyon is jóban voltak, sok jó dolgot csináltak együtt. Itt Akira keresi az édesanyját, aki a születése után rögtön lelépett, csak egy nyakláncot hagyott hátra, amit még Akira és Haruka szépen elvesztettek gyerekkorukban. A két fiatal aztán összejön, de végül ez sem lehet sokáig mézes-mázos, mert a probléma és a múlt démona beüt, így azt meg kell oldani, hogy utána végre ismét egymásra találhassanak a route főszereplői.

A harmadik route Yorihime Nao-ról szól, akinek valljuk be elég durva route-ot szántak, arról nem is beszélve milyen módon próbálta tizenévesen levezetni az otthoni feszültséget. Mint Akira-nál, itt is nagyon sok épül a múltra, sőt még több is. Tehát amikor kicsik voltak, akkor Haruka nagyon jóban volt Nao-val, amikor a lánynak a legnagyobb szüksége volt rá, akkor mondta a wise szavakat. Azonban egyik délután Nao már nem bírta elviselni a szülei ordibálását és veszekedését, ezért átfutott szépen Haruka-hoz, és (most fejezzem ki magam csúnyán..?) lefeküdt vele, vagyis inkább mondhatni rákényszerítette a teljesen lesokkolt gyerkőcöt. Azért még elég durván gyerekek voltak. No, ezek után Nao nem tudott többet Haruka közelébe kerülni, mert szégyellte magát, de ennek Haruka véget vet, és elkezdenek járni, azonban ez csak az első akadály volt. Sora ugyanis rendesen beüt itt, mert kiderül, hogy ő akkor látta a két gyereket akciózni, és teljesen megutálta akkor Naot. Innentől a két fiatal szerelmes feladata annyi lenne, hogy megbékítsék az őrjöngő testvérkét, ami természetesen rengeteg viszontagság és megaláztatás után sikerülni fog. A legviccesebb az egész route-ban az volt, amikor végre ismét elengedte magát ez a két szerencsétlen, és elkezdtek akciózni, azonban a démoni húg észrevette őket, és úgy kib*szta az utcára szerencsétlen Naot, hogy én komolyan röhögőgörcsöt kaptam. Oké, tudom, ez egy komoly és sad jelenet volt, de belőlem valahogy csak a nevetést tudta kiszedni. De miután minden megoldódott, elmennek a fesztiválra, és Sora is megbékélt annyira, hogy áldását adta a kapcsolatra. Ezek után tűzijáték fénye alatt az egyik kis eldugott helyen megtörténik végre köztük a teljes aktus.

A negyedik, és egyben utolsó route Sora-é, ami elég abszurd, hiszen Sora Haruka nővére. Megmondom őszintén tudtam a dologról, hogy lesz benne testvérszerelem, és mivel a műfajhoz még nemigazán volt szerencsém, ezért döntöttem úgy, hogy megnézem ezt az animét. A véleményem csupán annyi a témáról, hogy biztos vannak, akik buknak erre, de nekem ez így már túl sok, hiszen három nagy testvérem van, és aztán gondolhatjátok, hogy mennyire csúnya arckifejezéssel néztem végig az utolsó route-ot. A történetet onnan folytatják, hogy Haruka éppen Nao-val jár, azonban elkezd valamit érezni a húga iránt, vagyis mondhatjuk úgy, hogy régi érzések kerekednek felül rajta ismét. Kiderül, hogy Sora sem érez másképp (Haruka rajtakapja, miközben rá gondolva masztizik), így hát titokban elkezdenek összefeküdni. Nos, elég undorító jeleneteknek lehetünk tanúi, de én amúgy nem ítélek el senkit meg semmit az ilyen beállítottságai miatt, csak valahogy az én gyomrom a lógó beleket sokkal jobban bírja, mint az ilyesmit. Tehát Naot félreteszi, a húgával kavar Haruka, azonban egy ilyen kis helyen semmi sem maradhat titokban, így egy egészen vicces helyzetben Nao és Kozue (aki még a történet elején azonnal beleszeretett Haruka-ba, de nem kap különösebb szerepet, csak az elején egy picit, és a végén) rátalálnak a nagy szerelmi nászt lebonyolítókba, amitől Kozue egy életre elveszíti ártatlan mivoltát, és összetörik a gyerekkorát, Nao pedig hát.. nem tud mit kezdeni a helyzettel. Ezek után jön az a probléma, amitől minden ilyen abszurd páros szenved - az elítélés. Ezt majd egy sor drámázással megoldják, és úgy döntenek, hogy külföldre költöznek. Így teljesen új életet kezdhetnek - megint -, valahol teljesen máshol. Ezzel lezárul történetünk.

asd

Fontos megemlíteni, hogy még véletlenül sem közelíti meg egy háremanime szintjét, ugyanis itt a különböző route-okban csak és kizárólag az adott lány szerelmes a srácba, a többiek segítenek nekik összejönni, vagy baráti támogatásként ott vannak, de semmi több. A drámát és a szerelmet jól adagolják, nem vittek úgy általában semmit túlzásba, bár egy-két dolgot azért nem húztam volna ennyire a határ fölé. Nagyon tetszett, hogy így végül mindenki szerepet kapott Haruka életében, mivel igazából ha csak magáról a Sora-val való kapcsolatról szólt volna az anime, akkor valószínűleg végig sem tudtam volna nézni, mert Sora-ban megalkották azt a hisztis karaktert, ami semmilyen animéből nem hiányozhat, bár ezt mondjuk lájtos módon, mert például Orihiméhez képest akár még a kedvencem is lehetne. A grafika nagyon szép, bár láttam, hogy a készítők nagyon szeretik lóbálni a lányok haját. A szexet is normális mértékben adagolták, leginkább a szenvedélyről és szerelemről szólt, bár a teljes aktust nem vetették képernyőre. Oké, Sora-nál egy kicsit túlzásba is vitték, ez tény, de ettől függetlenül rendben volt a dolog. Nem igazán a fanservice-re mentek rá, így nem is kaptunk minden második másodpercben kiugró csöcsöket a pofánkba, tehát ettől nem kell tartani.  Mindegyik történet érdekes és kedvelhető, természetesen rengeteg érzelemmel megtöltve. Így mondhatni romantikus történet, amiben nem csak egy pár körül forog a világ. A zenékre nem fordítottam nagy figyelmet, az openingnek csak a videó része érdekes, a zene úgy ahogy van pocsék, az endinget meg már meg sem néztem. Tehát mindenképpen mínusz pontokat ad neki az utolsó route (ha egyszer elkezdek ezzel játszani, akkor biztos vagyok benne, hogy Sora-tól távol fogom tartani Haruka-t). Személyes kedvencem a Kazuha-s route volt. Ezek után Nao, Akira és kész, mert a Sora-sat nem szerettem.
EZEN itt meghaltam. különben nagyon nehéz normális képeket találni ehhez az animéhez, mert szinte az összes hentai - azt meg nem igazán kéne ide rakni.

5/3

Anime: Kiddy Grade

A Kiddy Grade, vagy magyarul Csajkommandó hazánkban is egy nagyon ismert anime, hiszen szinkron is készült hozzá, illetve az A plusszon sűrűn vetítették. Animés pályafutásom kezdetén természetesen én is láttam, és utána akárhányszor leadták, mindig a TV képernyőjére tapadtam, hogy végigkísérjem ismét a két főhős, Eclair és Lumiere csodálatos történetét. Nemrég ismét rávettem magam, és újra megnéztem. Ez nálam azért is nagy dolog, mert egy animét szinte soha nem nézek meg egynél többször. Időpazarlásnak tartom. Azonban vannak kivételek, és a Kiddy Grade nagyon abba tartozik, hiszen ha már legalább hatszor nem láttam, akkor egyszer sem. Kevés ilyen anime van nálam, de azért néha én is megnézek kétszer-háromszor egyet, mint például a Highschool of the Dead-et.

Imádom ezeket a srácokat.

Az egész anime a jövőben játszódik, ahol a Földön kívül rengeteg mesterséges bolygót hoztak létre, ahol szintén emberek élnek, de igazából azokat, akik eleve egy mesterséges bolygón születtek, megkülönböztetik a földi származásúaktól. A fldieket Novleszeknek hívják (asszem..:D), és igazából nagyon is sok múlik rajtuk. A középpontban most persze nem a Föld, hanem egy Aeneas nevezetű bolygó áll, ahol egy békefenntartó szervezettnek, A GOTT-nak dolgozik Eclair és Lumiere. Nagyon bájos hölgyek, dolgoznak, szórakoznak, élik az életüket. Vagy mégsem? Igen, már az első epizódban megmutatják, hogy ők igazából nem a sebezhetetlen fajtából valók, sőt. Nem érdemes velük szórakozni, mert szétrúgják a hátsófeled. A GOTT-nál bizonyos "Ász" ügynökök vannak, akik két fős csapatokat alkotnak, és mindegyiknek különleges képessége van. Ezek az Ász ügynökök némi átalakításon mentek keresztül, így gyakorlatilag halhatatlanok, és ha úgy adódik a dolog, akkor gyorsban testet cserélnek. Persze nem ennyire egyszerű ez a test-cserélős dolog, de azért így tudnám vázolni a dolgot.

Tehát teljesítenek küldetéseket, bemutatja az anime nekünk nézőknek a többi Ász ügynököt, érdekes szituációk elé állítja a két lányt, és mindeközben lassan adagolja nekünk a történet lényegét. Aztán egyszer csak Eclairék egy olyan megbízást kapnak, ami már tényleg nagyon nem tetszik nekik, de mondhatni Lumiere még tudná magát tartani, de hát kedves társnője nem, így egy parancsmegtagadás miatt törlik őket a rendszerből és üldözöttekké válnak. Ezek után menekülnek, de természetesen nem egyszerű a GOTT elől elbujkálni, az persze, hogy Ász ügynököket küld a nyakukra, így amikor a kedvenc hajójukat és robotjukat elpusztítja az egyik ilyen kiküldött csapat, akkor megelégelik a dolgot, és a főhadiszállás ellen mennek, ahol szépen lerombolnak mindent, amit találnak. Az egyik Ász ügynök csapat lázadást szít mindeközben a parancsnokság ellen, és kinyírja Eclipse-t, a GOTT igazgatónőjét. Eclair és Lumiere eltűnnek, Alv és Dvergr pedig az ő képükben átveszik a hatalmat. Na, az Eclair-es lázadás környékén kezd komolyabbra fordulni a sztori.

És ez csak komolyabb, komolyabb és komolyabb lesz. Olyan témákat dolgoz fel, mint az elnyomás, a bosszúvágy, megfélemlítés és még egyéb ilyesmi komoly témák, amik egy bolygó közigazgatásánál elő szoktak fordulni. Illetve nem tapasztalatlan csitrik a főszereplőink, hiszen már nem egy életet megéltek, és nem egy háborúban vettek részt. Nem egyszer haltak meg mentálisan, és nem csak tíz ember életét oltották ki. Ezenfelül mégis csodálatra méltók, hiszen képesek tovább élni az életüket. Na nem mintha lenne más választásuk.

Eclair egy nagyon energikus lány, de könnyen kiborul, tehát nem rejti véka alá az érzéseit. Bizonyos mértékig. Nagyon sokáig nem is emlékezett a múltjára, hiszen azt a GOTT törölte, mivel annyira szörnyűek voltak, hogy Eclair már-már begolyózott az egész életétől. Emberfeletti erővel rendelkezik, és különböző hullámokat képes kibocsájtani magából, vagy mi. Lumiere viszont aranyos, gondoskodó és odafigyel a viselkedésére. Igazi úri-hölgy, de oda tudja tenni magát, amikor szükség van rá. Egy igazi számítógép zseni, nincs olyan rendszer, amit ő fel ne tudna törni. Ezek ketten már több életen keresztül társak voltak, rengeteget megéltek együtt, így nem nagyon lehet szétválasztani őket.

Az animében nagyon szépen adagolják nekünk a történetet. Kellően mértékkel, de mégsem lassan. Van benne jó néhány fanservice, de ezeket annyira jól beleépítették a történetbe, hogy szinte fel sem tűnik az embernek. Én legalábbis annyira reálisnak látom, hogyha valaki olyan pici szoknyához hasonlító cuccot visel, akkor kivillan egy bugyi. A grafika gyönyörű, pedig 2002-2003-as animéről beszélünk. Ettől függetlenül én úgy gondolom, hogy még ma is simán megállná a helyét. Attól eltekintve, hogy sok benne az állókép, de ez arra az időre nagyon jellemző volt. Ettől függetlenül szépen és kreatívan rajzolták meg a dolgokat. A szemek mondjuk eléggé hatalmasra sikeredtek, de még így is nagyon szépek, és talán pont így jók. A hajakat mindenképpen meg kell említenem, hiszen olyan sok kirívó színű és érdekes formájú van, hogy.. áh, az összes az. Imádom őket, nagyon szépek. A zenék egyszerűen kifogástalanok, a mai napig kedvenc openingem és endingem innen van. És igen! Ending is! Sőt, jobban szeretem, mint az openinget. Azt az endinget annyira jóra és érzelmektől hemzsegőre csinálták meg, hogy az hihetetlen.

Különösebb szerelmi szálat amúgy nem tettek bele, és nem is ez volt a történet fő szempontja, amit nagy pozitívumnak tartok, hiszen manapság szinte alig találni olyan animét, amiben ennyire ne lenne jelen a szerelem. Ez egyébként az embernek fel sem tűnik, hiszen annyira a történetre koncentrál, hogy nem tud vele foglalkozni.

A legnagyobb negatívuma a történetnek, hogy bár sokszor említették a múltat, és foszlányokat is kaptunk belőle, úgy igazából soha nem dolgozták ki normálisan, hogy mondjuk beletekintsünk Eclairék előző életeibe. Néha-néha mutogattak valamicskét, meg még a gyerekkoráról, tinédzserkoráról, de például Lumiere ebből a szempontból nagyon háttérbe szorult, és csak akkor volt ott, amikor Eclair is. Ennek például én simán adtam volna még egy szériás animét, meg mondjuk a végét is pocsékul zárták le, ami mondanom sem kell elég rossz dolog. Látjuk Eclairt az új testében szálldosni, jajj de sokat mondtatok. És ami a legszomorúbb, hogy van ennek az animének folytatása, de köze nincsen Eclairék történetéhez, így azt bátran állítom, hogy nem fogom megnézni. Maximum ha majd egyszer nagyon elmegy az eszem. Így ezeket rendesen elszúrták, de azt mondom egye-fene, még így is az egyik kedvenc animém marad.

5/4