- Nagyon figyelj arra, amit most mondani fogok. Én és a fivérem úgy döntöttünk, hogy ideje neked is elindulnod. Elindulnod azon az úton, ami elvezet a vágyaidhoz. Képes leszel rá vajon? Ne fogd fel ezt büntetésként. Próbáld megérteni a döntésünk lényegét, nem fogjuk elmagyarázni. Hiszen az utad egyik fő célja ez lenne. Olyan világba fogunk küldeni, ami tele van szenvedéssel, rosszal és őrülettel.
- Akkor miért akartok ilyen világba küldeni? Nem értem. Nem szerettek?
- Szó sincs ilyesmiről. Minden a káoszból születik. A káoszt nem úgy kell felfogni, hogy csak rossz. Nem is lehet. A káosz maga a jó és a rossz megtestesítője. Különben sem létezhet rossz jó nélkül. Érted már?
- Nem egészen.
- Annyit akartam kifejezni ezzel, hogy legalább ugyanannyi jó is van abban a világban, mint rossz.
- Akkor miért a szörnyű dolgokkal kezdted a beszámolód?
- Mert először tapasztalatot kell gyűjtened, hogy igazán boldog légy. Tudod, tapasztalatot legjobban a rossz dolgokból szerzünk. Tanulunk belőle. Ezek ugyanis a hibáinkból jönnek. Képes leszel meglátni a dolgok igazi valóját?
- Azon leszek.
- Még valami. Az eddig itt eltöltött időd összes emléke törlődni fog a fejedből. Egyetlen mondatot kivéve: Mindig a káoszt keresd, ott leszünk mi is.
Azzal a lány, aki a vörös ruhába burkolt férfi előtt állt a teljes sötétségben, eltűnt.
- Anya, anya! Nézd csak, kiolvastam ezt a könyvet!
- Nagyon ügyes vagy, kicsim. Menjünk venni neked egy újat?
- Igen! Azt a bálnásat szeretném, amit múltkor láttunk abban a szép könyvesboltban.
- Rendben. Amint édesapád hazajött a munkából, mindenképpen elmegyünk megvenni.
- Engedjenek el! A szüleim még bent vannak, nem hagyhatom őket ott!
- Kisasszony, kérem nyugodjon meg. A szüleit megpróbáljuk kihozni, azonban az Ön életét nem veszélyeztethetjük. Maga sem teheti ostoba magánakciókkal.
- De mi lesz, ha nem képesek megmenteni őket? Maguk semmire sem képesek! Engedjenek el, ki kell hoznom őket onnan!
- Nem teheti. Mi minden tőlünk telhetőt megteszünk, felszerelésekkel és egyebekkel, maga viszont nem is tudna semmit csinálni. Ön is odaveszne, ezt akarja?
- Nem, velük akarok kijönni. - A lány térdre borult az őt fogva tartó tűzoltó karjaiban, s egészen addig csak sírt, amíg ki nem jelentették, hogy szüleit sajnos nem tudták megmenteni. Benn égtek.
- Hamarosan kiszabadulsz innen. Hát nem felemelő érzés?
- De.
- Hány évig is éltél itt? Tíz?
- Csak hét. Egy év múlva lesz nyolc, és egyben az utolsó.
- Hiszen az olyan hosszú idő!
- Úgy gondolod?
- Igen. Én biztos nem bírtam volna ki annyi ideig, még szerencse, hogy csak egy éve vagyok itt. Bár a sebeim még nagyon újak.
- Lehet.
- Keressünk valami elfoglaltságot? Mármint a banyák úgyis kint pletykálnak, szóval a könyvtárba bemehetünk anélkül, hogy őket hallgatnánk. Meg máshova is.
- Mehetünk - mosolyodott el a lány.
Elindult egyik fiúbarátjával a könyvtárszoba felé, hogy ismét felfedezze azokat a könyveket, amiket már évek óta kiolvasottan tett vissza újra és újra a helyére.
- Erősebben! Ne legyél már ennyire puhány. - A lány még erősebben próbálkozott.
- Tegnap sokkal jobb teljesítményt nyújtottál. Csak ütni kell ezt az átkozott boxzsákot! Hát ennyire nehéz?! - Az említett még erősebben próbálta, azonban egy öt perc múlva abbahagyta, és kifeküdt a hűvös padlón.
- Elég volt. Egész nap ezt püföltem, és még puhány vagyok?
- Jól van, jól van. Igazad van, csak biztattalak - mosolygott az edző. - Nagyon szépen fejlődsz, megkockáztatom, hogy bármelyik ügyes verekedőt levernéd.
- Úgy gondolod? - zihált a lány.
- Úgy. De még mennyire! Téged csak az Ördög küldhetett a világra.
- Meglehet.
- Milyen mintát szeretnél?
- Ezt - tolt egy férfi elé a lány egy nagy papírra rajzolt mintát.
- Váó, ezt te készítetted?
- Igen. A hátamra lesz. Látszik, hogy melyik része megy át a vállamra, és az is, hogy meddig ér. Legalábbis direkt akkora papírra rajzoltam, hogy sablonnak is lehessen használni. Neked nem kell megnagyobbítani.
- Nagyban megkönnyítetted a munkámat - mosolygott a férfi.
- Lehet.
- Feküdj le oda, mindjárt nekikezdek.
- Rendben.
- Nem lesz ez olcsó mulatság, amúgy. Még időben sem.
- Nem számít. Ha ezzel végeztél, még lesz egy másik tetoválás is.
- Igen? Hova?
- Köldök alá. Ahhoz is van mintám, majd odaadom.
- Te aztán fel vagy készülve.
- Talán.
- Egyszerre hármat? Nem lesz ez sok?
- Nem, csak csináld.
- Régóta vagy vendégem, tudom mennyire bírod az ilyen dolgokat, hiszen egy héten belül két igazán időigényes tetoválást is csináltam neked. De azért egyből három piercing..
- Ne érdekeljenek a részletek, neked csak csinálnod kell.
- Hát rendben. És hova tehetem őket?
- Alsó ajak mindkét oldalára, illetve egyet az orromba. Jobb oldalra.
- Hát nem vagy semmi te lány.
- Úgy gondolod?
- Nagyon jól haladsz! És még csak húsz éves vagy. Nem kevés tehetséged van, meg kell hagyni. Zongoráztál ezelőtt bármikor?
- Soha.
- Az még jobb. Egy igazi tehetséget fedeztem fel! Nem szeretnél szerepelni?
- Már?
- Igen, kétségkívül ilyen teljesítménnyel mehetsz akár versenyre is!
- Nem hiszem, hogy annyira lenne időm állandóan gyakorolni.
- Miért ne lenne? Nem vagy annyi idős, hogy ne legyen ilyenekre időd. Iskola mellett mindenkinek van egy-két szabad órája a zenére és egyéb elfoglaltságokra.
- Nem járok iskolába.
- Akkor meg? Biztos rengeteg időd van!
- Dolgozok.
- Nem vagy hozzá még egy kicsit fiatal?
- Nem. Nincs más választásom.
- Hát, mindegy is. Attól még egy szereplést minimum szeretnék neked beiktatni.
- Úgy legyen.
- Sokat dolgozol egy kicsit mostanában, nem? Még csak egy éve fejezted be a középiskolát. Nem akarsz inkább egyetemre menni? Ahelyett, hogy zongorázni tanulsz.
- Nem, nem és inkább zongora.
- Három éve ismerlek, de nem tudok rajtad kiigazodni. Na, miért jöttél?
- Csak egy újabb tetoválás.
- Nem lesz elég? Szerintem tökéletes összhangban van az a kettő, amit eddig csináltam.
- Nyugodj meg, csak egy egyszerű feliratot szeretnék. A bal csuklómra.
- Mégpedig?
- "Mindig a káoszt keresd, ott leszünk mi is."
- Ne fújd az arcomba a füstöt. Tudod, hogy utálom.
- Bocsánat.
- Ah, nem gond. Csak figyelj már rá. Nem először figyelmeztettelek.
- Rendben.
- Szóval, mikor jönnek már?
- Ne türelmetlenkedj. Még így is lesz elég időd laposra verni őket.
- Hát én ebben nem vagyok annyira biztos. Egy óra múlva vissza kell mennem a tetoválószalonba.
- Látod? Én megmondtam. Már itt is vannak.
- Ne mocorogj, hogyan fertőtlenítsem így le?
- Nem érdekel, fáj.
- Majd legközelebb jobban figyelsz, ha egy késsel hadonásznak az orrod előtt.
- Nagyon vicces vagy.
- Gondolom mennyire.
- Nézz a szemembe.
- Miért tenném? - Azonban akaratlanul is odanézett a lány. Az előtte ülő férfi, akinek az arcán éktelenkedő sebet próbálta lefertőtleníteni, hosszan nézte a már-már vörösnek ható szemeket.
- Szabad?
- Ezt kérdezni szokás?
- Elővigyázatosság. Még szükségem van minden testrészemre - mosolyodott el a férfi. Az ő és a fekete hajú lány ajkai egy örökkévalóságnak tűnő ideig egybeforrtak.
- Nem akarsz egy kicsit nyugton maradni? Állandóan csak a bajt keresed.
- Nem, és nem keresem a bajt.
- Akkor mégis mit?
- A káoszt.
- Igen? Keresheted máskor is, pihenj már le. Még a végén nagyobb bajod is lehet ebből.
- Nem állhatok le. A démonok mindig a nyomomban vannak.
- Sosem tagadtam, hogy lökött vagy, ennek most is hangot adok. De rendben. Te ilyen vagy, menjél csak nyugodtan, azért olyan éjfél körül nézz be hozzám is.
- Úgy lesz.
Sötét terem, hatalmas ablakkal, ami mellett csak egy zongora lapul. A Hold fénye egy kevés rávilágítást ad a székre és a hangszer elejére, de annál többet nem mutat. Egy nő topog be ebbe a szobába. Amint a fényhez ér kivehető hosszú fekete haja, lila estélyi ruhája. Leül a zongorához, elkezdi játékát, énekel. A teremben olyan légkör alakul ki, mintha ez a nő nem is evilági lenne, hanem valahonnan teljesen máshonnan jönne. Éneklés közben egy pillanatra kinyitja szemeit, mely csodálatos vörös színben izzik. Kisugárzása akár egy démoné, bárkit a hatalmába kerítő bestiáé. Nincs egyedül. Az emberi ész által felfoghatatlan lények veszik őt körül, hallgatják játékát és elismerően bólogatnak. Igen, közel jár a célja eléréséhez. Egész életében a káoszt kereste. Most is azt keresi. Nem tudja miért, de képtelen nélküle életben maradni. Hát nevezhetjük ezt valamiféle drognak? Semmiképpen.
Ez maga az élet.
- Összeköltözés?
- Igen. Tudod, már elé régóta együtt vagyunk. Gondoltam összeköltözhetnénk, hogy egy kicsit erősebb kapcsolatba kerülhessünk. Te mindig elrohansz, lehetetlen megfogni. De ha végre együtt élnénk, talán könnyebb dolgom lenne. Mit gondolsz?
- Lehet.
- Ennyi?
- Mit kéne még mondanom?
- A válaszod a kérdésemre.
- Nem.
- De hát.. ezt nem értem. Nem szeretsz?
- De igen.
- Akkor? Ne válaszolj már ilyen szűkszavúan, teljesen feldühít!
- Ez a te bajod. - Azzal a lány elhagyta a helyiséget.
- Az egész világot a markodban tarthatnád annyi tehetséged van. Szinte mindenhez. Te mégis itt maradsz, és pitiáner emberekkel verekedsz. Keresed a bajt. Volt egy csodálatos barátod, minden tökéletes volt, te mégis kidobtad! Hát van eszed?
- Van.
- Istenem, nem fogod fel mit dobtál el magadtól. Sosem fogod megérteni. A fél emberiség odaadná bármelyik végtagját, hogy ilyen élete lehessen! Ilyen tökéletes! Te mégis a rossz felé mész. Nem értelek.
- Nem is kell, hogy érts. Én sem értem magam.
- De legalább fogadtad volna el a volt barátod ajánlatát! Összeköltözés? Mennyien is álmodnak erről..
- És?
- Minimum tiszteletet mutathattál volna feléjük azzal, hogy elfogadod!
- Ez is egy nézőpont. Én azonban nem függök ilyesmiktől.
- Mi az, hogy nem függesz ilyesmiktől? Ne idegesíts fel.
- Már most az vagy.
- Válaszolj!
- Ez az én életem, én fogom megmondani, hogy milyen legyen. Érted már?
- Nem. Az élet az, amit a társadalom megkövetel. A te esetedben pont annak az ajánlatnak az elfogadása lett volna a megkövetelés. Te mégsem engedelmeskedtél.
- Kellett volna?
- Igen! Ezt magyarázom.
- Majd szólok, ha érdekel. Szánalmas képben látod a világot.
- Kit érdekel te mit gondolsz? Mindig az a fontos, hogy a felettünk állók mit gondolnak!
- Nem áll senki felettünk. Az én véremet ugyan nem szívja egyetlen parazita sem. A káoszt keresem, és levadászom azt, aki az utamba kerül.
- Te őrült vagy.
- Tudom. Ha nekem nincs vele gondom, neked se legyen.
- Ez a világ tele van idiótákkal. Úgy lapul meg a sötétség köztük, hogy már észre sem veszik. Kiírtja a jót. Ez pedig baj. Sötétség nem létezhet jó nélkül. Ha nem veszik észre magukat, akár el is pusztítják egymást. A végén pedig semmi sem marad. Csodálatos lények ezek az emberek, nemde? Olyanokra képesek szinte semmi hatalom nélkül, hogy bárki elcsodálkozhat rajtuk. Mint valami undorító halhatatlan szúnyog mennek az éjszakában, szívják egymás vérét, majd visszahozzák a fényt. Kíváncsi vagyok mi lesz akkor, amikor elpusztulnak a támpontjaik, és az idióta kutyák rávetik magukat a döghúsra. Akkor is képesek lesztek megmaradni, emberek?
A lány elmosolyodott, miközben egy hatalmas dombról figyelt egy szép nagy várost az éjszakában.
- Elköltözöl? De hát miért?
- Nem költözök. Egyszerűen elmegyek.
- Ugyanaz.
- Nem.
- Oké, nem vitatkozom.
- Mert egyszerűen már nincs miért maradnom.
- Igazán? Még mindig áll az ajánlatom.
- Nem élnék vele.
- Már lassan nem is kezd fájni, hogy hányszor kikosarazol.
- Örülök. Ez volt az utolsó.
- Biztos nem maradsz?
- Holtbiztos. A szó legszorosabb értelmében.
- Elindultam, hogy világot lássak. Látni szeretném az embereket, mindenhol megtalálni a káoszt, nem elszakadni tőle. Hát merhetett volna a Teremtő nagyobb hatalmat adni az ember kezébe? Ha már ilyen kevéstől is így meg tudnak részegülni, mi lenne, ha többet kapnának? Érdekes eseményeknek lehetnék szemtanúi. Nemde? Fáj a fejem. Hasogat. Talpon is alig bírok maradni.
- Igazán jól megy a fakardos harc. Megkockáztatom, hogy katanával is ugyanilyen jól menne. Tiszta és precíz munkát végzel.
- Lehet.
- Két éve vagy a tanítványom. Amikor azt mondtam, hogy katanával is jó lennél, akkor céloztam valamire.
- Igen?
- Szeretnék neked ajándékozni valamit, kérlek gyere be, és térdelj le arra a párnára.
- Ahogy kívánja, mester.
- Egyetlen tanítványom sem fejlődött ilyen szép ütemben. Ez a katana, amit a kezemben tartok, a családom legősibb kincse. Legendák szerint maga az Ördög kovácsolta. Tudod miért szeretném ezt neked adni?
- Elképzelésem sincs róla.
- Van benned valami, ami méltóvá tesz az Ördög kardjához. Így látom. Tévedni pedig az érzéseim nem szoktak. Senki érzései nem tévednek.
- Mások nem ezt állítják.
- Hogy senki érzései nem tévednek? Ők egyszerűen buták. Nem veszik észre, hogy az érzékeik a valóságot diktálják. Ami az orruk előtt van. Az már más kérdés, hogy a többi ember milyen felhozatalban tálalja elé az igazságot. Az már csak az illető döntése, hogy hisz-e neki avagy sem. Jól jegyezd meg lányom. Mindig csak az érzéseidre hallgass, senki másra. Soha nem tudhatod, hogy éppen az emberek mikor mondanak igazat.
- Értettem, mester.
- Most pedig fogd ezt. Már nincs mit tanítanom neked.
- Köszönöm.
- Halálistenek, démonok, szörnyetegek, angyalok, Isten és Sátán. Mindegyikük erősen él az emberek tudatában. Ki mondja meg, hogy vannak? Ki mondja meg, hogy nincsenek? Senki. Ebben is az érzéseinkre kell hagyatkoznunk. Véleményem szerint halálunk után úgyis megtudjuk. Addig érzéseimre hagyatkozva hiszek bennük. Igen, léteznek. A hit milyen csodálatos és romboló dolog egyben. A legpusztítóbb fegyver egy ember lelke ellen.
Az ismert világban nincs olyan, hogy valami nem függne valamitől. Mindenből kettő van, minden függ valamitől, ördögi kör, körforgás, nevezhetjük akárminek. Jó és rossz. Fehér és fekete. Boldogság és szomorúság. Eső és napsütés. Férfi és nő. Egyik sem létezhet a másik nélkül. Az istenek sem kivételek ezen szabályok alól. Nekik is vannak párjaik. Angyalok és démonok. Isten és Sátán. Teremtő és Halálisten. Érdekes, nem?
- Nem terveztem, hogy ilyen fiatalon halok meg.
- Senki sem tervezhet előre. Az élet mindig bekavar.
- Igen?
- Pontosan.
- Hm. Ez érdekes.
- Miért lenne az? Ez egy íratlan szabály. Szeretnélek életben hagyni, mert elég tehetséges vagy, de sajnos nem tehetem. Furcsa halálra vágytál mindig is, nem? Jégbe fagyva meghalni eléggé az.
- Szóval ez a kád víz azért van itt?
- Igen. Most pedig befekszel oda.
- Hát legyen.
- Elintézted?
- El. Egy kivételes eset volt. Mondta, hogy furcsa halált akar. Megadtam neki.
- Nekem mindegy, a lényeg, hogy már nem él. Szép munka.
- Viszhall. - A férfi lecsapta a telefontját a mellette lévő asztalra, majd a kádban lévő jégtömb felé fordult. - Kár érte. - Elindult, hogy távozzon. Ezt azonban nem tudta teljesíteni, ugyanis hátulról egy olyan hangot hallott, mintha valaki betörte volna a jeget. Megfordult. Egy kéz magasodott ki a jégből. Majd egy fej, ami tiszta vér. Aztán az egész test. A lány kimászott a kádból, teljesen véresen.
- Nem érdekel, ha meghalok. Nem érdekel, soha nem is érdekelt. Ezután sem fog. Azonban még nem szabad. A dolog, amiért ide jöttem még nincs a markomban. Addig nem halhatok meg. Még van célom - ordította a lány. Kivette a jégbe fagyott katanáját, az Ördög kardját, amit vele együtt akart eltemetni a férfi. A lány kérésére.
- Milyen szörnyeteg vagy te?
- Csak olyan, amilyen te. - Azzal a férfi felé kezdett el futni, majd egy szúrással átdöfte a szívét. Pontos és tiszta munka.
- Sajnálom, hogy kereszteztem az utadat. Sajnálom, hogy pont velem kellett találkoznod. Talán már meg is találtad a lelki békéd? Nem értem én ezt a sors dolgot. Most akkor van vagy nincs?
Zuhanok. Egyenesen a sötétség felé. Hát ez lenne az az út, amit választottam? Vagy inkább csak egy átmeneti dolog? Nem tudom eldönteni. Kijutok innen valaha? Végül is semmi sem lehetetlen. De az igazi kérdés az, hogy egyáltalán ki szeretnék innen jutni?
- Hiányzik valami az életemből.
- Talán a szerelem?
- Meglehet. De nem azt tartom elsősorban a legfontosabbnak.
- Pedig igazából az lenne. Az emberek azért vannak, hogy szeressék egymást, nemde?
- Nem tudom.
- Biztos ezt érzed. Ne aggódj, mindenki megtalálja a magának valót.
- Valószínű.
- Rózsák.
- Mi van velük?
- Olyan gyönyörűek.
- Igen, azok.
- Sajnálom, hogy nincs fekete.
- Miért lenne? Az egy kicsit morbid szerintem. Mármint olyan sötét. Semmi szép nincs abban.
- Pedig az lenne az igazán gyönyörű.
- Menjünk már, nem akarom hallgatni a világfájdalmad.
- Hát jó. - Az út során, amit a kertben tettek, elértek egy labirintushoz. A lány elszakadt ismerősétől, így egyedül jutott ki onnan, míg a másik a bejárton távozott. Ahogy folytatta bolyongását egyedül a hatalmas és gyönyörű kertben, belebotlott egy hosszú fekete hajú férfiba. Az ránézett, lehajolt és földről felvett egy fekete rózsát. A lány ránézett, elvette a rózsát, majd mire feleszmélt a férfi el is tűnt.
- Megérdemlek én ilyen figyelmességet tőled?
- Bűnös vagy.
- Ne mond ezt.
- Miért ne tenném? Csak az igazságot közlöm.
- Nem. Hazudsz.
- Te is tudod nagyon jól, hogy igazam van.
- Nem, nincs igazad.
- De igen. Vér tapad a kezeidhez. Rengeteg vér, rengeteg emberi élet tönkretétele szárad a lelkeden.
- Nem! Keresztezték az utamat. Ők akarták. Ha békén hagynak semmi bajuk nem lett volna.
- El is menekülhettél volna akár. Vagy hagyhattad volna, hogy megöljenek. A te életed nem ér annyit, hogy megvédelmezd.
- Ez nem igaz! Én is érek legalább annyit, mint azok az emberek.
- Tévedsz. Te maga vagy a romlottság, semmit sem érsz.
- Ne mond ezt! Nem akarok róla tudomást venni..
- Ki vagy te?
- Tudod nagyon jól.
- Találkoztunk netalántán valahol?
- Az már nagyon régen volt, nem is emlékezhetsz rá.
- Hát akkor örülök, hogy újra találkoztunk.
- El sem tudod képzelni én mennyire.
- Lehet.
- Hamarosan itt az idő.
- Igen?
- Igen. Jönnöd kell. Eleget tapasztaltál már, nem?
- Talán. Majd eldöntöm.
- A legjobb belátásod szerint.
- Úgy lesz.
És a fekete hajú férfi ismét eltűnt.
- Még mielőtt eltűnök, szeretnék egyszer egy vérengző démonná változni.
- És azt hogy? Vicces vagy.
- Megtalálom a módját.
- Végül is mindennek meg lehet.
- Így van.
- Tehát milyen formában szeretnél "vérengzeni"?
- Ne akard tudni.
- Lehet jobb is, ha ez rejtve marad előttem.
- Szerintem is.
Az éj leple alatt a lány egy faluba tévedt. Nagyon kicsi falu volt ez, a modern dolgok mind hiányoztak belőle, hiszen egyszerű faházak alkották az egészet, illetve egyetlen utca volt kiépítve, az sem valami hosszan. Ha húsz főnél többen laknak itt, akkor talán sokat is képzelünk. Itt lenne a vérengzés ideje?
- Rettegjetek emberek. Ti fogjátok beteljesíteni az életem. A káoszt keresem. Itt majd megtalálom.
Elindult. Mindenki aludt már. Egyszerű fekete csizmát viselt, ami körülbelül a bokájáig ért és tele volt csatokkal, illetve egy hosszú fekete zoknit is viselt, ami egészen a combjáig ért. Rövid fekete szoknya, fekete trikó. Katanája kezében hüvely nélkül.
- Gonosz vagyok. A saját önző céljaim miatt emberi életeket fogok kiontani. Olyanokat ölök meg, akik még csak esélyt sem kaptak arra, hogy megtalálják önmagukat. Nem keresek kifogásokat, velejéig romlott vagyok. Most már látom. Tisztán látok mindent. Tudom miért választott engem az Ördög kardja. Ezért választottál, igaz? Mert egy undorító, romlott csótány vagyok. Pokol és Menny. Vajon melyikbe kerülök? Léteznek ezek egyáltalán? Már nem érdekel. Majd megyek az egyikbe. Érzem. Érzem, hogy ezzel beteljesül életem. Tökéletesebb befejezést a földi világon nem is találhattam volna. Hiszen születésem óta romlott vagyok. Ha a szüleim életben maradnak, akkor jobb életet élek? Nem szokok rá a cigarettára, nem tetováltatok, nem rakatok piercingeket, nem ölök, nem verekedek, nem dolgozok keményen? Jobb élet az ilyen? Az ő elvesztésüknek is oka volt. Mindennek van oka. Most pedig, kedves emberek. Elviszlek titeket egy titkos helyre. Olyan ez a hely, mint egy föld alatti játszótér. Kérlek, haljatok meg a kedvemért.
Még nézem a Holdat.
Aztán benyitok házakba, ölök. Minden véres, én is az vagyok. Felborítok mindent, amit csak találok, felgyújtok minden közelemben lévő dolgot, az egész falu, ez a piciny falu rothadásnak indult az én kezem által. Voltam boldog, voltam szomorú, szerettem és utáltam, dühöngtem és ujjongtam, öltem és mentettem, álltam és feküdtem, ébren voltam és hamarosan aludni fogok.
Vér. Minden véres. Képes vagy megbocsájtani a bűneimet? Vagy várj. Nem is kell. Először nekem kell megbocsájtanom saját magamnak. Még egy életet elvettem.
Nézd csak. Az a virág is véres lett. Milyen szomorú. Szakítsuk le, tegyük a hajunkba, és folytassuk azt, amit abbahagytunk. Pár férfi megpróbálja utunkat állni, de nekik is csak az a sors jutott, ami társaiknak. Nem kellett volna megszületnünk, ugye? Hiszen alapból nem idevalóak vagyunk. Olyan tudás, hatalom és tapasztalatok birtokában vagyunk, ami nem idevaló. Vagy mégis? Szerintünk nem.
Megbocsájtok magamnak. Az érzéseim szerint cselekszem, és még agyilag károsult sem vagyok. Még egy élet elveszik. Figyeltek rám, Teremtők? Hamarosan színetek elé vonulok. Akkor bezárul az én kis játszóterem, és akik oda bementek, már nem nyernek kilépést.
- Elég tapasztalatot gyűjtöttél?
- Azt hittem fivéred jön köszönteni visszatérésem.
- A halál az én elemem. Ő csak teremt.
- Igazad van. Nem is értem miért kellett ezt az egészet átélnem.
- Gondolj csak vissza mindarra, amit átéltél ott.
- Sok minden volt. Igazad van. Mindenképpen kellett. Azonban én különleges eset vagyok. Csak azért, hogy belássak dolgokat, nem kellett volna oda küldenetek. Rengeteg életet elvettem az alatt a huszonhat év alatt.
- Tudom. De te tényleg különleges vagy. Ennyit megérdemeltél.
- Gyűlöllek, amiért nem köszöntél el tőlem.
- Sajnálom.
- Fogd meg a kezem - nyújtotta oda a saját kezét a lány. A férfi nem vonakodott azonnal megfogni.
- Hova szeretnél most menni?
- Legyen egy másik világ. Majd pár évtized múlva szeretnék ide is visszatérni. A Föld nagyon mulatságos hely. Nem igaz, Lucifer?
- Ha te mondod, Alice.
Tudod, mindennek van párja. Minden a férfi és a nő alapjára épül. Két nem. Kiegészítik egymást, ellentétei egymásnak. A két Teremtő szintén férfi. Tévedésben élnek a nagy fejesek, ha azt hiszik nekik nem kell társ csak azért, mert ők teremtettek mindent. Pont ezért teremtettek mindent. Hogy meglegyen az ellentétük, a világ körforgása ne boruljon fel. Van egy íratlan szabály. Egy íratlan szabály, ami minden dimenzióra, lényre és istenre vonatkozik. Mindennek van ellentéte. Mindennek, kivétel nélkül.
Már nem nézem a Holdat.
