- Nézz csak le. Hát nem félelmetes, hogy mikre képesek ezek a Lények?
- Egyáltalán nem. Ilyenek ők. Én undorítónak találom őket. Képtelenek felfedezni a saját értéküket. Rengetegen úgy szállnak alá, hogy soha nem is találták meg azt.
- De legalább ugyanannyian megtalálták.
- Ez is igaz.
- Na látod. Nézd csak azt a férfit. Fest. Olyan gyönyörű.
- Egyáltalán nem. Ha már a festésnél tartunk, mit szólnál hozzá, ha mi is festegetnénk egy kicsit?
- Nem örülnék neki. Tudod mire képes az.
- Tudom, ezért akarok festeni.
- Ne akarj szánalmas lenni, ez miért lenne jó neked?
- Kérdezd meg tőlük. Nekik miért jó? Tudd a fajtád. Tudd, hogy mi vagy.
- Tudom is. De értelmetlenségből nem fogok festeni. Ha a Parancsnok azt kívánja, én megteszem.
- A Parancsnok engedélyt adott némi szórakozásra is. Gyere. Másszunk le.
- Ülj le mellém. A levegő most egész kellemes. Szeretek rajta üldögélni.
- Vászon?
- Az is van. Elég nagy lesz?
- Tökéletes. Akkor kezdjük.
- Fessünk mondjuk először esőt. Látod? Esik.
- A havat jobban szeretem. Havat fess.
- Hát legyen. Akkor most már havazik. Szép, nem?
- Igen. Mit akarsz ebből kihozni?
- Látod azt a sok Lényt arra?
- Igen. Miért állnak tömegben és néznek felfelé?
- A szokásos hit. Félnek a nagyobb hatalomtól, megváltást kérnek tőle. Az igazi megváltás a halál lenne számukra.
- Tudatlanul meghalni nem megváltás.
- Minek éljenek, ha még arra sem képesek, hogy a legfőbb küldetésüket véghez vigyék?
- Nem tudhatod ki lesz rá később képes.
- Nem, ez igaz. De az sem biztos, hogy képes lesz rá. Személy szerint a halálra szavazok. Az megváltás. Nem kell tovább keresgélniük.
- Fess nekik padokat. Meg virágokat.
- Teljesen dilinyósnak fogják hinni magukat. Havazásban virágok? Mondjuk erre az évszakra amúgy sem jellemző a hó.
- Csináld már.
- Rendben. Milyen virágot szeretnél?
- Fekete rózsát. Kéket is.
- Egész bokrokat kapsz. Tetszik?
- Nagyon. Én is kaphatok egy kéket és egy feketét? Mármint a kezembe, csak egy-egy szálat.
- Festek mellénk egy bokrot. Erről tépek. Tessék. Na?
- Olyan szépek. Nem bírok betelni a látvánnyal.
- Mit szólnál egy kis sötétséghez?
- Az most jól jönne. Nem szeretem amúgy sem a nappalt. A felhők is legyenek nagyon erős árnyalatú kékek.
- Sokkal jobb, nem?
- De. Mit festesz még?
- Nem tudom. Talán egy szürke templomot a csőcselék elé. Vérvörös ablakokkal, fekete nagykapuval. Mit szólsz?
- Jó ötlet. Az is legyen tele rózsabokrokkal. Meg egy kicsit romosabbra fesd. Az úgy annyira szép. Na meg tüntesd el azokat a hatalmas épületeket. A puszta sokkal jobban dukál az egész összképhez. Vagy egy kert. Benne hatalmas labirintussal. Na?
- Rendben. Gyönyörű kép lesz, nem gondolod?
- Az biztos. Legalább olyan gyönyörű, mint ez a rózsa. Most fessük fel a Lényeket.
- Látom a vörös izzást a szemeidben. Nocsak. Belejöttünk?
- Utálom, amikor kihozod belőlem.
- Szóval mi legyen velük?
- Tűk. Pár Lényt hatalmas tűkre aggass fel. Ilyen összevisszaságban.
- Hova fessem?
- Hm, mondjuk a labirintus elejére, a bejárathoz. Mindkét oldalára kettőt-kettőt.
- Melyikeket szeretnéd a tömegből?
- Nem tudom. Válaszd ki te.
- Akkor legyen az a négy férfi. Három középhosszú hajú, egy rövid. Akik legelöl térdelnek.
- Rendben. Fess a labirintus falára vörössel pacákat.
- Szétkent vérre gondoltál?
- Arra. De ne túl nagy részen. Csak éppen a négy Lény körül. Meg talán a hóra is mehet kevés.
- Értettem.
- Nahát, lent már kitört a pánik. Gyorsan észrevették.
- Csodálkozol?
- Körbe kéne őket keríteni, hogy ne menekülhessenek el.
- Várj egy kicsit, állítok vas kapukat. Nagyon magasakat. Addig megfogod az ecsetem?
- Persze. Nem kell, hogy magas legyen. Csak egyszerűen taszító hatásúra csináld.
- Készen van.
- Jelképes halálokat is állítsunk?
- Mint például?
- Egy kettévágott Lény. Egyik kezét az előtte álló Lény felé nyújtja, próbálja markolni annak a lábát. Az a lény egy viszonylag fiatal nő. Nézzük csak a tömeget. Legyen mondjuk az a rövid barna hajú nő. És az a rövid barna hajú férfi. A nő kezében balta, véres arca legyen és őrült mosolya.
- Látom rendesen beindult a fantáziád.
- Ne rontsd el ilyen hozzászólásokkal a pillanatot.
- Sajnálom. Hiszen neked mindig több idő kell, mire feloldódsz.
- A többiekkel azt kezdesz, amit akarsz.
- Hát legyen. Akkor mondjuk egymást mészárolják le. Na? Minden vérben fog fürdeni.
- Legyen egy kis tűz is. Mondjuk a templom körül. Legfőképpen. Ah, az a véres hó. Már a tetőfokára hágott a félelem és kétségbeesés. Imádom ezt.
- Én azt imádom, hogy ennyire fel tudlak tüzelni egy viszonylag könnyen elérhető dologgal. Megmosolyogtat.
- Én is szeretnék festeni. Nézd csak, erre a hatalmas vászonra. A templom belsejét fogom lefesteni.
- Ez egy nagyon jó ötlet. Milyen lesz?
- Belül minden romos, a falakon különféle szentek megrongált képei. Ugyebár vörösek az ablakok, így az egész helyiség vörös fényben fürdik. A tetőn keresztül itt-ott beesik a hó. És tudod mit? A falak repedéseiből fekete massza szivárog. Fekete massza, ami megtestesíti a Lények gyűlöletét, haragját és rossz oldalát. Hát nem gyönyörű? Lecsordul a falon, elindul útjára a semmiségben. A templom végén. Igen, ott. Szűz Mária szobra, akit a Lények annyira tisztelnek. Teljes nagyságban. De nem úgy, ahogy lennie kéne. A szemeiből is fekete massza folyik. Körülötte fekete kárhozott lelkek tekergőznek, a lábát fogják, sikoltoznak. Megtépázottak, megalázottak, undorítóak és egyben gyönyörűek. Kis csúszómászók.
- Nem tudom eldönteni, hogy ilyenkor te magad, vagy a képed a szebb.
- Szeretnék a vér színével festeni. Elveszem ezektől a fattyúktól, hogy megalkothassak egy olyan képet, amit már évszázadok óta tervezgetek. Ennyi ideje nem ölni.. nehéz kibírni.
- Tudom nagyon jól. Azért hoztalak ide. Már egészen elvesztetted önmagad. Elvonási tünetek?
- Valószínűleg. Már nem is emlékeztem milyen mámorító érzés. Nézd. Visszatért a ruhám, amit már oly rég elvesztettem. A fekete hosszú köpenyem, a térdig érő csizmám, a rövidnadrágom és az egyszerű pólóm. De hiányoztatok. Ti, akik annyi vért és szörnyűséget láttatok már. Nálatok jobban senki nem ismerhet.
- Épp ideje volt felébredned.
- Én is így látom. De most, hogy ismét a régi vagyok, ezt a képet a visszatérésemnek tekintem. A domináns színe a vörös lesz. Meg a méregzöld. A havat már nem is lehet rajta látni. Teljesen befedi a massza.
- Imádom már most ezt a képet. És nézd csak, a bokáig érő fekete hajad is visszatért.
- Ezek szerint a Parancsnokunknak megint szüksége van rám.
- Nagyon úgy tűnik.
- Befejezem az élvezeteket, majd színe elé járulok. Festek még pár helyre tüzet. Imádom a lángokat. Ahogy magukba szippantanak mindent. Egyszerűen.. nincs hozzáfogható.
- Milyen címet adsz neki?
- "Otthon".
- Ez igazán vicces.
- Szerintem is. Na és te? Milyen címet adsz annak a remekműnek?
- Hát nem tudom. Milyen címet lehetne egy ilyennek adni?
- Azt csak te tudhatod.
- Tele van az egész holttestekkel, szenvedéssel, gyötrelemmel és legfőképpen vérrel. Meg majdnem minden ég, ami meg nem, az tiszta havas. Nagyon sok variáció van. Azt hiszem tőlem a "Alvilági játszótér" címet kapja.
