2013. február 9., szombat

Movie: Die Hard (1988)

Egy igazi klasszikus, és igen, nekem még csak most sikerült odáig eljutnom, hogy megnézzem. Kicsit elriasztott az évszám, hiszen a régebbi filmekért nem igazán vagyok oda, de ez azon kevés régi filmek közé tartozik, ami tényleg rendesen ki van dolgozva és érdemes rá, hogy megnézze az ember. De hogy tényleg láthassam ezt a filmet nagyon sokat segített benne, hogy egyrészt Bruce Willis a főszereplő, akit ugyebár nagyon szeretünk, illetve kíváncsi vagyok a többi részére, és nem akartam úgy nekik esni, hogy nem láttam az első részt. Nem tudom mennyire függnek össze a részek, de majd mindenképpen kiderítem. Ami pedig a leginkább csábított: akció film. Imádom az akció filmeket.
Tehát történetünk főszereplője, John McClane (Willis papa) NYC-ből LA-be utazik, hogy találkozzon feleségével, Holly Gennaro McClane-el. Nem éppen sziporkázik a házasságuk, hiszen hat hónappal ezelőtt Holly lelépett LA-be, hogy felvigye az üzleti életben a karrierjét, két gyermekét is magával vitte, azonban John NYC-ben maradt, mert ő meg rendőr, és éppen egy meló közepén volt, amiből nem akart kiszállni. A film során ki is derül, hogy arra számított kedves felesége hazarohan, miután kudarc éri, de nem így lett, sikeres karriert futott be egy japán vállalatnál. Tehát John odautazik helyrehozni a kapcsolatukat, no meg karácsony van, a szeretet ünnepe, és mégis látni szeretné a családját. A vállalat vezetője egy limuzint küldött ki John elé (éppen megünneplik a karácsonyt a cégnél), sofőrrel természetesen, aki az Argyle névre hallgat. Miután elvitte ahhoz a bizonyos épülethez, várakozik a garázsban, hátha nem sikerül kibékülnie Johnnak a feleségével, és akkor el tudja vinni egy szállodába. Amint John megtalálja feleségét és kettesben maradnak kicsit, máris vitába keverednek, ezt a vitát azonban félbeszakítja egy kis utolsó kötelesség az ünnepek alatt. John egyedül marad egy kis időre. Pechükre egy terroristacsapat éppen ezt a vállalatot szemelte ki, hogy megkopasszák, ráadásul nem is kezdők, hanem profik mind a tizenhárman. Meg aztán a felszerelésüket sem az ócskavasból szerelték össze. John, mint rendőr, egyből elszökik a szemük elől, nehogy őt is befogják túsznak, és elkezd intézkedni, hogy rendbe hozza az elharapódzott helyzetet.
A film szinte minden téren nagyon jól teljesít. John egy szimpla rendőr, ezért örültem, amikor láttam, hogy nem úgy kezeli a helyzetet, mintha minden egyes nap ilyenekbe botlana. Először azt sem tudta mi tévő legyen, de azt hiszem nagyon jól sikerült helyre raknia mindent, még ha sok hibát is elkövetett, amit mondjuk kívülállóként az ember jól lát, de ha mondjuk abban a helyzetben lennénk, lehet mi is ezt tennénk. Azt még nem említettem, hogy a főgonoszunk (Hans Gruber) szerepét Alan Rickman játssza, akit már ismerhetünk a Harry Potter-ből, mint Piton professzor, vagy a Sweeney Todd-ból, esetleg a Parfümből. Ha az utóbbit nem láttad, akkor sürgősen pótold be, mert az egy nagyon jó film, a szó szoros értelmében. Visszatérve jelenlegi filmünkhöz. Ha már csak a nevet mondom szerintem mindenki tudhatja, hogy tőle briliáns alakítást fogunk kapni, és nem is okozott csalódást. Tökéletesen alakította azt a bűnözőt, aki teljesen nyugodt, intelligens és tudja mit csinál. A legjobb az volt, hogy vissza tudta adni szimplán a játékával és nem szavakkal, hogy ő mindent a saját hite szerint tesz, tehát nem vallásra gondolok, hanem volt egy dolog, amit elhitt, és ő tudta, hogy így van, meg sem fordult a fejében, hogy esetleg máshogy lehetne. Csodálatos volt, amikor elhitette Johnnal, hogy ő csak egy túsz, aki megszökött. Színészkedés közben még színészkedett.
A Die Hard szinte összes karaktere, akik az épületben tartózkodtak, szerethető volt. Szépen kidolgozott személyiségük volt, érdekesek és nem egészen kiszámíthatóak. A karakterek által egy nagyon erős társadalomkritikát is észrevehetünk a filmben, hiszen a rendőrök hülyesége, az FBI szerencsétlenkedése és mondjuk a rangok jelentőségének felhozatala csak úgy önti magából. Annyira hazavágta az egész rendvédelmi rendszert, az emberek között kialakult rangi helyzetet és a médiát, hogy az valami eszméletlen volt. Nyersen és határozottan tárta elénk a tényeket, rengeteg meglepetést okozott. A nagyobb rangról jövőket mind idiótának mutatta be, és akiről az ember azt hitte volna az elejétől fogva, hogy ez biztos valami gyík, arról kiderült, hogy az összes közül a legértelmesebb. Ezzel leginkább a sztereotípiákat zúzta porig, mert amíg a rangok szerint általánosítunk, addig valami olyasmire számíthatunk, hogy a sima rendőr egy gyogyós fánkot zabáló semmittevő, amíg a felette álló osztagvezető tud valamit. Ebben a filmben ez pont fordítva volt, és az FBI-t mondhatom a legnagyobb idiótának, akik ott megfordultak. A film erősen közölte, hogy bár sokat halljuk szajkózni, hogy ezeknek a szervezeteknek a mi épségünk a legfontosabb, ez még sincs így, mert elfogadják azt a tényt, hogy áldozatokkal jár minden akció, és nem is próbálják meg ezt kikerülni, mert úgy kényelmesebb. Szerepet kap még itt egy bosszú is, amit John idéz elő azáltal, hogy első áldozata egy testvérpár egyik tagja. Ez a bosszú végigkíséri onnantól fogva szinte az egész filmet, és akkor mondhatjuk, hogy valamilyen szinten a testvéri szeretet is helyet kapott. Az emberi hülyeség egyébként hatalmas méreteket öltött, itt példának okáért meg tudnék nevezni minimum vagy húsz szereplőt. Irritáló volt, de ugyanakkor elgondolkodtató is, és: kritika. Ez a film szépen szétmarcangolta azt, amit kitűzött maga elé, amiket már fentebb említettem, és megjelenik az is, hogy valami ominózus tragédia vagy esemény segít a széthullt családokat összehozni. Ahhoz képest, hogy akció film, amiket az általánosítás szerint érzelemmentesnek és csak pusztítónak szoktak titulálni, nagyon is az embereken volt a hangsúly, nem a rombolásokon. Oké, azokon is, de hát egy akció filmbe ilyen kell. No meg persze az üzlet, mert valamilyen szinten az is jelen volt, illetve az érzések, bár az egész filmet ezekkel már csak fűszerezték. Tehát a filmet nem a történet, hanem a szereplők vitték előre.
Willis papát rendesen megdolgoztatják, hiszen azért kapott rendesen a buksijára, és a végén már legalább úgy tántorog azzal a szerencsétlen megviselt lábával, mint egy élőhalott. De! természetesen megcsinálta. No meg az irónia. Még a film elején, a repülőn egy férfi ajánlotta Johnnak, hogy mezítláb járkáljon a szőnyegen repülés után, az segít. Ezek után szerencsétlen John egész este cipő nélkül futkározhatott üvegen, törmelékeken, mindenen át.
Ó, és még mielőtt elfelejtem, a média. Bár ezt kissé kevesebbszer, de megemlítésre kerül, és én a film megnézése után leginkább a parazita szót tudnám rátapasztani. Bemutatásra került, hogy a médiában mindent szabad, és mindent meg is ragadnak csak egy szimpla szaftos sztoriért. Felforgatják egy ember teljes életét, még a gyermekeihez is bemennek csak azért, hogy a búcsúszavaikat elmondathassák velük a nagyobb nézettségért attól sem riadva vissza, hogy a házvezetőnőt megfenyegessék. A legdrasztikusabb helyzetben valami könyv írójának a véleményét állítják a képernyőre, aki valószínűleg azt sem tudja miről beszél, tehát itt is ismét megjelenik, hogy mennyire ostoba a média is.
Tehát maga a film olyan erősen a földbe tiporja a felsorolt dolgok büszkeségét (már ha volt nekik olyan), hogy az már nevetséges. Olyan dolgokat állít a képernyőre, amit eddig is tudtunk, csak mondjuk nem nagyon beszéltünk róla. Vagy legalábbis a társadalom. Izgalmas volt, sok helyen nem kiszámítható, érdekes és szórakoztató. Az egész filmre nagyon pozitívan gondolok vissza, a sok agysorvasztás mellett teljesen megérte megnézni, és már nagyon várom, hogy eljussak a második részig, hogy megtudjam mit tudtak kihozni még belőle.
Linkek: imdb ; port