- Volt énnekem egy feleségem. Ugyanabban a bárban énekelt, rekedtesebb és mélyebb hangja volt, mint Bárdnak. Éjjel zenéltünk, nappal aludtunk, délután szomjúságra ébredtünk, vedeltük a párlatokat, tízesével szívtuk a cigiket. Nadia nem főzött, általában kocsmákban, éttermekben ettünk, általában mindent, ami ártalmas. A fűszeres, maró, füstölt, színezett, tartósítószeres kajákat imádtuk. Egy szép napon Nadia arra ébredt, hogy kevés vagyok hozzá, kevés neki a dizőzködés. Elment, felhagyott a piával, fogott egy férjet, módosat, boldog lett. Mikor ennek hírét vettem, azt mondtam, nekem sem árthat ki az egészséges élet. Egy cseppnyi szeszt sem vettem a számba. Cékla- és répaleven éltem, míg be nem pirultam. Jó srác voltam, és mégsem volt minek örülnöm. Aztán kiderült, hogy homárom van. Pár méter belet kidobtak belőlem, a végét kivarrták a hasamra, döglődöm. És most, szinte már posztumusz, írtam egy pár dalt, vannak haverjaim, van egy barátom, és szeretlek téged. Röviden: holtom peremén kényeztet az élet. Kell ennél több? Az ember választja a betegségeit. Én ezt választottam, ebbe menekültem, mert azt hittem, nem kínálkozik más megoldás. Tudod, amikor elfog a herót, amikor az élet minden rezdülésében csupán terhes kihívást látsz, amikor jobban esik keseregve nyavalyogni, irigyen gyűlölködni, mintsem épeszű dolgot cselekedni, amikor feladod magadban a harmóniát, betegséget választasz. Azt hiszed, jól elbújtál a terhek elől, téged hagyjanak a francba, elvégre beteg vagy. És ekkor az is leszel, jönnek sorban a tünetek, és te tényleg átkozottul lepusztulsz, önnönmagadat füstölöd ki a tutinak hitt, helyes kis menedékedből. Szóval, amikor az élet valami kínos helyzetet bűvöl eléd, ne bújj el előle. Nem lehet elbújni. Ne gyűlölettel kezeld, ne koholt "tünetekkel" címkézd a bajt. Vállald magad. S ha a saját szemedbe nézel, meglátod, semmi olyan súlyos, amilyennek látszik, a problémák orvosolhatók, viszont a neurózis, a stressz, ha engedsz neki, tényleg megöl. Nem tudom, mi van velünk, maiakkal. Eszünkbe sem jut, hogy lassítsunk, és ott keressük örömeinket, ahol meg is találjuk: emberi mivoltunkban. Lélekszakadva elrohanunk magunk mellett, már kölyökkorunkban, hiszen készen kapjuk a fantáziánk pótszerét, a színes képek áradatát, holott nem volnánk rászorulva, mert ez a sok silány villódzás a képzeletünk bokájáig sem ér. Hazug, hamis igényeket táplálnak belénk, s ha nem vagyunk elég jó viszonyban önmagunkkal, el is hisszük, hogy önszántunkból és igazából vágyunk a temérdek haszontalanságra. Egyszercsak összeroppanunk e sok fölös teher alatt. Nos. Menj, feküdj le, mert reggelig is ellocsognék. Voltaképpen örömömben fecsegek, hiszen végre megint tudok dalt írni, de mit sem mondtam azzal, hogy tudok; nem én tudom a dalt, ő tud engem. A zeném kiválasztottjának érzem magam, és ráadásul nem a falnak írok, nem csupán egy bárnyi embernek, hanem az örökkévalóságnak: lemezre! Milyen fura: engem már rég felfalt a homár és a kukacok, valami mégis itt maradt belőlem, nem is akármi: lelkem foszlányai, néhány hangulat a jobbik énemtől. Mi az, még nem alszol?!
Vavyan Fable - Jégtánc (részlet - Tilton Jade-nek)
