Anime: Tonari no Kaibutsu-kun (2012)

Az anime egy manga adaptációja, amit én már jóval az anime kijövetele előtt ismertem és nagyon szerettem. Sokáig olvastam is, ám nem egészen addig, amíg ki volt adva, és azóta se jutottam el odáig, hogy folytassam, de természetesen ezt pótolni fogom. Amikor megláttam a 2012-es őszi animék között, akkor tényleg nagyon meglepődtem, mert egyáltalán nem volt róla értesülésem, hogy a mangát animésítik. De egyébként nagyon boldog voltam, és hatalmas lelkesedéssel kezdtem bele, aztán valamiért abbamaradt, de pár hete sikerült befejeznem.

A történet női főszereplője Shizuku Mizutani, aki a szó szoros értelmében stréber. A tanuláson kívül nem érdekli semmi, nincsenek barátai, nem is hiányoznak neki. Tanul és tanul, tehát nagyon okos, otthon besegít édesapjának a boltban, édesanyja pedig az állandó munkák miatt szinte sosincs a családdal. Van egy kisöccse, akiről a történet során nem sokat tudunk meg a létezésén kívül. A bonyodalom akkor kezdődik, amikor az egyik tanár megkéri, hogy vigye el a házi feladatokat egy osztálytársának, aki nem hajlandó iskolába járni még az év elején történt incidens óta. Akkor állítólag a fiú nagyon szépen helyben hagyott pár felsőbb éves tanulót, és valószínűleg ez az oka annak is, hogy nem jár be iskolába. Shizuku persze nem olyan, aki törődik mások problémáival, ezért egyességet köt a tanárnővel, mégpedig elmegy ehhez a fiúhoz, amennyiben szótárakat vehet belőle: a segítségkérő pénzén természetesen. Amikor elér a megadott címre, ott egyből egy repülő ember fogadja, akit igazából Haru, az a srác repített el, akinek a házi feladatot kellett a lánynak elvinnie. Mindezt azért, mert egy játékban "meghalt" a karaktere. Aztán amikor közli a játékterem (gondolom én, hogy az) vezetője, Mitsuyoshi, hogy látogatója érkezett, a fiú egyszerűen kiugrik a harmadikról. Shizuku ezek után szimplán otthagyja a házit és elmegy, amilyen gyorsan csak tud. Azonban nem ússza meg, az utcán Haru behúzza egy bokor mögé, és kikérdezi, hogy ő egy kém-e. Shizuku gyorsan kimenti magát, aztán a támadója kijelenti, hogy akkor ők barátok. Nem azon a durva módon, hanem tényleg azt hiszi, hogy a lány is így gondolja, és nagyon boldog. Ezek után Shizuku le sem tudja vakarni magáról, és miután kiáll érte a játékteremben, Haru iskolába is elkezd járni.  Ezután a megmentő-eset után a fiú ki is jelenti női főszereplőnknek, hogy ő bizony szerelmes belé. Ez aztán teljesen felborítja Shizuku megszokott, tanulással kitöltött életét és jéghideg szívét. A történet során bekapcsolódik még jó pár fontosabb szereplő, kik Haru és Shizuku különös kapcsolatát végigkísérik, segítik és a baráti körüket alkotják. Ezenkívül az ő történetük is fontos, sok formában felbukkanó és érdekes.

Tehát az anime leginkább érzésekre, azok megtalálására, megfejtésére és kibontakozására fókuszál. Főszereplőnk, Shizuku, egészen kicsi kora óta ilyen hideg természetű, nem tudja értékelni az emberi kapcsolatokat, és még ő maga is megmagyarázza, hogy miért él a tanulásnak. Egyszerű: a tanulás egy biztos pont, mindenre megvan a válasz, nincsenek kétségek. De mivel Shizuku is ember, lehetetlen volt elkerülni, hogy valamikor utat törjön magának az emberi érzései is, és ezt pontosan Haru idézi elő. Bár a találkozásuk önös érdekből ment végbe, és leginkább félelemből követte a második alkalommal, a harmadikkal már önszántából ment el a játékterembe, hogy megmondja: kirúgják Harut, ha nem jár be a suliba. És még aznap kiáll a fiúért, és akkor is önszántából, emberi érzések vezérlése által. Shizuku minden elé kerülő problémát úgy próbál megoldani, mintha mondjuk egy egyenletnek a megoldását keresné, ez jellemző a gondolkodásmódjára. Őszinte, akárcsak Haru, így oda-vissza dobálják egymásnak a labdát. Hol az egyik, hol a másik jön rá, hogy mégis szereti, ami valljuk be elég vicces, és nagyon jól tükrözi az érzések szeszélyes mivoltát. Persze sok olyan véleményt olvastam, hogy ez eléggé idegesítő, de ha egy kicsit is mögé nézünk, akkor észrevehetjük, hogy sokszor a saját érzéseink is játszanak velünk ilyen játékot. Főszereplőink kapcsolata tehát nagyon különös és aranyos, ugyanakkor érdekes, mert annyira őszinték egymással, hogy az már hihetetlen. Ők tényleg mindent egymás arcába vágnak, ami persze nem minden helyzetben a legjobb, de a legtöbb problémánál hatalmas poén, illetve könnyebben kerülnek közel a megoldáshoz.

Sok más fajta érzelmi nehézséggel összefutunk a történet során. Így a viszonzatlan szerelemmel, tanulási és ismerkedési gondokkal, kiközösítéssel - avagy a lányok nagyon gonoszak tudnak lenni -, bizalmi bonyodalmakkal a barátságok terén, korkülönbség a szerelemben és még sorolhatnám. Jó volt, hogy a főszál mellett a mellékszálakat is kidolgozták, a karakterek színesek és érdekesek voltak. Natsume például azért fordult az internethez, hogy barátokat keressen, mert túl aranyos, sok fiú szerette volna a barátnőjének tudni, és ahol szép lány, ott féltékenység is van. Ugye tudjuk milyen, amikor egy nő féltékeny. Félelmetes, nagyon csúnya dolgokat tud művelni. No, Natsume is egy ilyen eset áldozata lett, ezért elfordult a fiúktól, inkább elkerüli őket és a neten próbál ismerkedni. Pont ez vezeti őt Shizuku-hoz, mert ugyebár tanulási problémái vannak, és ha nem megy át a teszten, akkor nem mehet találkozóra. Aztán később a legjobb barátja lesz, legalábbis ő annak vallja magát, és szeretné, ha Shizuku megbeszélné vele a problémáit, akár egy igaz barátnő. Tiszteli és felnéz rá, ő maga is megmagyarázza az animében, miért: a lány nem foglalkozik vele, hogy ki ő vagy hogy néz ki, egyszerűen természetesen viselkedik vele, és nem érdekli, hogy mit csinál, de valamilyen szinten mégis törődik vele. Aztán később Natsume beleszeret Mitsuyoshi-ba, mert ő lesz az első férfi, aki kedvesen bánik vele, megnyugtatja, és mindezt nem a szépségéért. Ez amolyan félreértett érzés lehet, amikor hosszú idő után végre törődik veled valaki (esetünkben mondjuk a másik nemből), és egyből szerelmes leszel. Ahogy a történet szövését láttam, én úgy feltételezem, hogy Sasahara lesz az, akinél később kiköt, ugyanis már az anime során is elejtett a fiú egy-két olyan megjegyzést, amiből következtethetünk valamiféle vonzódásra a lány iránt.

A viszonzatlan szerelem meg szinte mindenhol ott van a történetben, arra már nem is térek ki.
Haru múltját viszont futólag megemlíteném, mert abba leginkább családi problémákat sűrítettek, mint például a testvéri kapcsolat, ami időközben (egyenlőre még ismeretlen okok miatt) megromlott, a szigorú édesapa, és sajnos az édesanyáról nem tudtunk meg semmit. Ezek közül leginkább a testvérre fókuszálnak, hiszen Yuzan, Haru bátyja meg is jelenik majd. Valami csúnya dolog történhetett köztük, ami elég komolynak tűnik, de az anime során nem kaptuk meg a várt válaszokat. Mindenesetre nagyon érdekes és figyelemfelkeltő, nem bánnám, ha lenne mondjuk következő évad, és erre fény derülne.

A humort leginkább az adja, hogy annyi féle személyiséget raktak egy körbe, így ezek ütközésekor totális káosz és nevetés keletkezik. De ezzel összevetve képesek voltak az érzelgősebb részeknek is nyomatékot adni, amit nagyon szerettem, mert egy új fajta módon magyarázták el az érzelmek alakulását. A legnagyobb negatívum, amit fel tudok hozni, az az utolsó rész, mert valószínűleg ilyen befejezős-filler epizódnak szánták. Az utolsó parádéhoz egy helyre csődítettek mindenkit egy nagyon borzalmas okkal, és úgy lett az egésznek vége, hogy majdnem kivágtam a monitort az ablakon, de hát a monitor drága és szeressük, szóval nem ért annyit. Nem kellett volna. Lehetett volna tizenkét részes, és ha mondjuk akartak volna új évadot, akkor tökéletesen megoldható az úgymond lezárás. De nem ez lett, és ez egy kicsit lehúzta az animét, mert egy történetnek a befejezése és a kezdése a legfontosabb. A kezdése azért, mert ha rosszul indul, akkor nyilván nem nézi tovább az ember. A befejezés pedig azért, mert az azonnal kihat az egész történetre, az lesz az utolsó emlékünk a dologgal kapcsolatban, így az akkor keletkezett érzés lengi körbe majd a műt az emlékeink között. Legalábbis nagyon befolyásolni fogja. Én ezt az érzést azonban elhessegetem, mert olvasom a mangát, és tudom mi fog történni, meg már amúgy is filler-immunis vagyok.

Az opening nagyon színes és rengeteg effektet használtak hozzá. Úgy vettem észre mostanában szeretik ezt a fajta megoldást alkalmazni (lásd: K), mivel így csak a szereplőt kell megrajzolni, a hátteret meg tele lehet pakolni számítógéppel összehozott effektekkel, ami nem annyira időigényes, mint mondjuk megrajzolni és animálni egy hátteret. De egyébként nagyon feelinges, tetszett. Illetve a zenét eltalálták, tökéletesen passzol az anime hangulatához. Az endinget természetesen meg nem néztem meg. A grafika nagyon szépen kidolgozott, hű maradt a mangához, azonban mintha ellustultak volna a vége felé, amit már nem ennél az egy műnél tapasztaltam, és ez elszomorít. No de készítők, fél munkát végzünk? Hát micsoda dolog ez?

Amit még így a végére fontos megemlítenem, hogy bár nagyon egy szelíd és ártalmatlan animének ígérkezik, meglepett, hogy mennyi szexuális töltet van benne. No nem kell itt mindjárt ecchire vagy rosszabb esetben hentaira gondolni, csak amolyan elrejtett dolgok, de mindezt csak egy személy hozza el nekünk, és az Haru. A maga kis vadságával, naivitásával, az egész lényével és az érzelmekhez való sügérségével nem is olyan nehéz dolog ez neki.

Tehát mindenképpen egy nagyon jó anime, amit látni kell a műfaj (shoujo) kedvelőinek, de már csak a humor és a karakterek miatt is érdemes belekukkantani. Aztán ha már az ember a végére ért, akkor szerintem a mangának sem árt nekilátni, mert az természetesen jobb, mivel az eredeti mű, és még több információhoz is lehet jutni a történet folytatását illetően.

Movie: Die Hard (1988)

Egy igazi klasszikus, és igen, nekem még csak most sikerült odáig eljutnom, hogy megnézzem. Kicsit elriasztott az évszám, hiszen a régebbi filmekért nem igazán vagyok oda, de ez azon kevés régi filmek közé tartozik, ami tényleg rendesen ki van dolgozva és érdemes rá, hogy megnézze az ember. De hogy tényleg láthassam ezt a filmet nagyon sokat segített benne, hogy egyrészt Bruce Willis a főszereplő, akit ugyebár nagyon szeretünk, illetve kíváncsi vagyok a többi részére, és nem akartam úgy nekik esni, hogy nem láttam az első részt. Nem tudom mennyire függnek össze a részek, de majd mindenképpen kiderítem. Ami pedig a leginkább csábított: akció film. Imádom az akció filmeket.

Tehát történetünk főszereplője, John McClane (Willis papa) NYC-ből LA-be utazik, hogy találkozzon feleségével, Holly Gennaro McClane-el. Nem éppen sziporkázik a házasságuk, hiszen hat hónappal ezelőtt Holly lelépett LA-be, hogy felvigye az üzleti életben a karrierjét, két gyermekét is magával vitte, azonban John NYC-ben maradt, mert ő meg rendőr, és éppen egy meló közepén volt, amiből nem akart kiszállni. A film során ki is derül, hogy arra számított kedves felesége hazarohan, miután kudarc éri, de nem így lett, sikeres karriert futott be egy japán vállalatnál. Tehát John odautazik helyrehozni a kapcsolatukat, no meg karácsony van, a szeretet ünnepe, és mégis látni szeretné a családját. A vállalat vezetője egy limuzint küldött ki John elé (éppen megünneplik a karácsonyt a cégnél), sofőrrel természetesen, aki az Argyle névre hallgat. Miután elvitte ahhoz a bizonyos épülethez, várakozik a garázsban, hátha nem sikerül kibékülnie Johnnak a feleségével, és akkor el tudja vinni egy szállodába. Amint John megtalálja feleségét és kettesben maradnak kicsit, máris vitába keverednek, ezt a vitát azonban félbeszakítja egy kis utolsó kötelesség az ünnepek alatt. John egyedül marad egy kis időre. Pechükre egy terroristacsapat éppen ezt a vállalatot szemelte ki, hogy megkopasszák, ráadásul nem is kezdők, hanem profik mind a tizenhárman. Meg aztán a felszerelésüket sem az ócskavasból szerelték össze. John, mint rendőr, egyből elszökik a szemük elől, nehogy őt is befogják túsznak, és elkezd intézkedni, hogy rendbe hozza az elharapódzott helyzetet.

A film szinte minden téren nagyon jól teljesít. John egy szimpla rendőr, ezért örültem, amikor láttam, hogy nem úgy kezeli a helyzetet, mintha minden egyes nap ilyenekbe botlana. Először azt sem tudta mi tévő legyen, de azt hiszem nagyon jól sikerült helyre raknia mindent, még ha sok hibát is elkövetett, amit mondjuk kívülállóként az ember jól lát, de ha mondjuk abban a helyzetben lennénk, lehet mi is ezt tennénk. Azt még nem említettem, hogy a főgonoszunk (Hans Gruber) szerepét Alan Rickman játssza, akit már ismerhetünk a Harry Potter-ből, mint Piton professzor, vagy a Sweeney Todd-ból, esetleg a Parfümből. Ha az utóbbit nem láttad, akkor sürgősen pótold be, mert az egy nagyon jó film, a szó szoros értelmében. Visszatérve jelenlegi filmünkhöz. Ha már csak a nevet mondom szerintem mindenki tudhatja, hogy tőle briliáns alakítást fogunk kapni, és nem is okozott csalódást. Tökéletesen alakította azt a bűnözőt, aki teljesen nyugodt, intelligens és tudja mit csinál. A legjobb az volt, hogy vissza tudta adni szimplán a játékával és nem szavakkal, hogy ő mindent a saját hite szerint tesz, tehát nem vallásra gondolok, hanem volt egy dolog, amit elhitt, és ő tudta, hogy így van, meg sem fordult a fejében, hogy esetleg máshogy lehetne. Csodálatos volt, amikor elhitette Johnnal, hogy ő csak egy túsz, aki megszökött. Színészkedés közben még színészkedett.

A Die Hard szinte összes karaktere, akik az épületben tartózkodtak, szerethető volt. Szépen kidolgozott személyiségük volt, érdekesek és nem egészen kiszámíthatóak. A karakterek által egy nagyon erős társadalomkritikát is észrevehetünk a filmben, hiszen a rendőrök hülyesége, az FBI szerencsétlenkedése és mondjuk a rangok jelentőségének felhozatala csak úgy önti magából. Annyira hazavágta az egész rendvédelmi rendszert, az emberek között kialakult rangi helyzetet és a médiát, hogy az valami eszméletlen volt. Nyersen és határozottan tárta elénk a tényeket, rengeteg meglepetést okozott. A nagyobb rangról jövőket mind idiótának mutatta be, és akiről az ember azt hitte volna az elejétől fogva, hogy ez biztos valami gyík, arról kiderült, hogy az összes közül a legértelmesebb. Ezzel leginkább a sztereotípiákat zúzta porig, mert amíg a rangok szerint általánosítunk, addig valami olyasmire számíthatunk, hogy a sima rendőr egy gyogyós fánkot zabáló semmittevő, amíg a felette álló osztagvezető tud valamit. Ebben a filmben ez pont fordítva volt, és az FBI-t mondhatom a legnagyobb idiótának, akik ott megfordultak. A film erősen közölte, hogy bár sokat halljuk szajkózni, hogy ezeknek a szervezeteknek a mi épségünk a legfontosabb, ez még sincs így, mert elfogadják azt a tényt, hogy áldozatokkal jár minden akció, és nem is próbálják meg ezt kikerülni, mert úgy kényelmesebb. Szerepet kap még itt egy bosszú is, amit John idéz elő azáltal, hogy első áldozata egy testvérpár egyik tagja. Ez a bosszú végigkíséri onnantól fogva szinte az egész filmet, és akkor mondhatjuk, hogy valamilyen szinten a testvéri szeretet is helyet kapott. Az emberi hülyeség egyébként hatalmas méreteket öltött, itt példának okáért meg tudnék nevezni minimum vagy húsz szereplőt. Irritáló volt, de ugyanakkor elgondolkodtató is, és: kritika. Ez a film szépen szétmarcangolta azt, amit kitűzött maga elé, amiket már fentebb említettem, és megjelenik az is, hogy valami ominózus tragédia vagy esemény segít a széthullt családokat összehozni. Ahhoz képest, hogy akció film, amiket az általánosítás szerint érzelemmentesnek és csak pusztítónak szoktak titulálni, nagyon is az embereken volt a hangsúly, nem a rombolásokon. Oké, azokon is, de hát egy akció filmbe ilyen kell. No meg persze az üzlet, mert valamilyen szinten az is jelen volt, illetve az érzések, bár az egész filmet ezekkel már csak fűszerezték. Tehát a filmet nem a történet, hanem a szereplők vitték előre.

Willis papát rendesen megdolgoztatják, hiszen azért kapott rendesen a buksijára, és a végén már legalább úgy tántorog azzal a szerencsétlen megviselt lábával, mint egy élőhalott. De! természetesen megcsinálta. No meg az irónia. Még a film elején, a repülőn egy férfi ajánlotta Johnnak, hogy mezítláb járkáljon a szőnyegen repülés után, az segít. Ezek után szerencsétlen John egész este cipő nélkül futkározhatott üvegen, törmelékeken, mindenen át.
Ó, és még mielőtt elfelejtem, a média. Bár ezt kissé kevesebbszer, de megemlítésre kerül, és én a film megnézése után leginkább a parazita szót tudnám rátapasztani. Bemutatásra került, hogy a médiában mindent szabad, és mindent meg is ragadnak csak egy szimpla szaftos sztoriért. Felforgatják egy ember teljes életét, még a gyermekeihez is bemennek csak azért, hogy a búcsúszavaikat elmondathassák velük a nagyobb nézettségért attól sem riadva vissza, hogy a házvezetőnőt megfenyegessék. A legdrasztikusabb helyzetben valami könyv írójának a véleményét állítják a képernyőre, aki valószínűleg azt sem tudja miről beszél, tehát itt is ismét megjelenik, hogy mennyire ostoba a média is.

Tehát maga a film olyan erősen a földbe tiporja a felsorolt dolgok büszkeségét (már ha volt nekik olyan), hogy az már nevetséges. Olyan dolgokat állít a képernyőre, amit eddig is tudtunk, csak mondjuk nem nagyon beszéltünk róla. Vagy legalábbis a társadalom. Izgalmas volt, sok helyen nem kiszámítható, érdekes és szórakoztató. Az egész filmre nagyon pozitívan gondolok vissza, a sok agysorvasztás mellett teljesen megérte megnézni, és már nagyon várom, hogy eljussak a második részig, hogy megtudjam mit tudtak kihozni még belőle.

Linkek: imdb ; port

Movie: Mirror Mirror (2012)

Igen, ismét egy Hófehérke feldolgozás filmnek a kritikáját írom. Ennek több oka is van: jó volt (jó, nem nagyon jó, letaglózó, csodálatos, valami, ami hatalmas nyomott hagyott, csak jó); Lily Collins, a Csontváros film egyik főszereplője játszik benne; meg ha már írtam a "párjáról", ami szintén 2012-es, csak teljesen máshogy állítja be a történetet, akkor gondoltam már erről is.

Tehát az alaptörténet még mindig ugyanaz, mint az a mesében is van, hasonló folytatása is lesz, mint a Hófehér és a Vadásznak. Hófehérke édesanyja születése után meghal, édesapja egy másik nőt vesz feleségül, azonban szólítja a haza, és eközben nyoma vész. Hófehérkét bezárva tartja mostohája, és ő az, aki a legeslegelején elmeséli ezt a történetet. Mit mondhatnék ezt is elég viccesen teszi: kommentálja az eseményeket és fényezi magát. Innen már egyből tudhatja az ember, hogy nem a megszokott komoly történetet fogjuk kapni, hanem ez inkább amolyan paródiája a mesének. Míg a Hófehér és a Vadász nyomasztó, sötét és komoly hangulatban fürdik, addig ez a film színekben, szépségben és humorban gazdag. És amikor azt mondom, hogy színekben, akkor azt úgy is kell érteni, hogy színekben. De ne szaladjunk ennyire előre.

Tehát a kis ismertető után elkezdődik a történet, ahol is éppen Hófehérke tizennyolcadik születésnapján vagyunk. A királyság szegény, a királynő tékozló és éppen egy sakkmeccs kellős közepén van, amikor észreveszi, hogy Hófehérke kijött a szobájából. Később a szolgálók felköszöntik a lányt, majd az egyik azt tanácsolja neki, hogy nézzen szét a városban, hogy mi is uralkodik ott. Hófehérke elindul hát, azonban még az erdőben összetalálkozik két férfival, akik ruhájuktól megfosztva lógnak fejjel lefelé egy fán. A lány kiszabadítja őket, majd a város felé megy tovább, míg a két férfi a palotába igyekszik. Amikor megérkezik a városba, ami ott fogadja az borzalom, és elhatározza (amikor tudomást szerez egy herceg tartózkodásáról a palotájukban), hogy segítséget kér tőle mostohaanyjuk ellen. Ez egy bálon fog megtörténni. Nem szeretnék nagyon spoilerezni az elején, innen jön az eredeti forgatókönyvben is leírtak: Hófehérkét kiküldik az erdőbe (most éppen egy szolgálóval) az ottani szörny vacsorájának.

Nem az a dolgom, hogy az egész történetet ismertessem, tehát vágjunk bele a boncolásba. Az eredeti mese történetén nem sokat változtattak, én inkább úgy mondanám, hogy megfűszerezték annak a világnak az ínyencségeivel, ami a Tükröm, Tükröm-re jellemző. A Hófehérke és a hét törpe adta hozzá a várat, a berendezéseket azonban már a film állta. Említettem, hogy színekben nem volt hiány. Nem is. A jellegzetes szín ugyan a sárga volt, de egyébként nagyon erős, giccses dolgokat használtak, amikor a palotában voltak, no meg hát sok-sok sárgát és aranyat, amikor viszont a városba ment Hófehérke, ott teljesen sötét színeket alkalmaztak. Sötétbarnát legfőképpen. Az erdőre jellemző szín a fehér és a kék volt. Amikor például az esküvő jelenet volt (a mostoháé), úgy éreztem magam, mintha az Éhezők Viadalában a Kapitóliumba csöppentem volna. Ami nem éppen rossz. Csak a végére mutatnak be nekünk egyébként jobban a palotai öltözködésből és viselkedésből, egészen addig a királynő giccseit és pompáit láthatjuk. Nem mondom, jól trükköztek a színekkel, és ez egy kiemelkedő dolog volt a filmben, hiszen mindig a szituációhoz megfelelő árnyalatokat alkalmaztak.

A poén mindenhol ott volt. Használtak egy csipetnyi szlenget a kommunikációban, egyes dolgokat, amik egyébként kegyetlenül nevetségesek, képesek voltak olyan komoly szituációkba beleönteni, hogy majdnem sírtam a nevetéstől. (Példáznék itt azzal, amikor a szolga csótányságából visszatérve elújságolja, hogy egy szöcske - azt hiszem - meghágta.) A szereplők. Nem tudom, nem igazán éreztem, hogy a szereplők annyira kiemelkedőek lennének a filmből, inkább beleolvadtak, és ezt nem negatívumként említem. Azonban van rossz oldala is, mert így egy tiszta jellemet nem tudtak nekik felépíteni. Egy filmben én úgy gondolom a jellemek legyenek kidolgozva rendesen, mert azért mégis csak emberek, érzéseik és cselekedeteik a fő történetvezetők. Oké, humor kategóriában, erre annyira nem szoktak odafigyelni, leginkább a poénok sikerességére fektetik a hangsúlyt, de ha mondjuk ebben a műben kidolgozták volna őket, akkor azt hiszem nem sok panaszom lenne rá, és valami egészen újat és nagyon csodálatosat kaptak volna végeredményben. Véleményem szerint tehát a jellemfelépítés fontos, amit a filmben elmulasztottak. Ettől függetlenül a színészekre nincs panaszom, mert nagyon jól játszottak, imádtam a herceget, Hófehérkét, a gonosz mostohát, az összes mellékszereplőt, mindenkit.

Humor a főmozgatószál, azonban belecsempésztek némi komolyabb témát is, bár ezek természetesen nem kerültek kidolgozásra, el lettek viccelve, műfaja révén. De, mint említettem is a színeknél, a nagyon sötét királyságban, amikor Hófehérke kiszökik a palotából, igenis erős és sötét színeket használnak, nyomorúságot teremtenek, ahova berobog a hercegnő teljesen sárgában és pompában. Kitűnik a tömegből, azzal a sárga árnyalattal szinte valami megváltásként jelenítik meg már az első találkozásként. Hogy még fokozzam: napsugár, ami bevilágítja és fényessé teszi az életet. És ehhez a jelhez később hű marad Hófehérke, azonban mindenképpen plusz pont számára, hogy nem az a nyámnyila anyámasszony katonája, hanem azért meg is tanul verekedni és lopni. De persze csak a jó érdekében. Visszaugrottunk a szereplőkhöz. Akkor már folytatnám: a törpék fergetegesek voltak. No hát itt viszont mindegyik kapott rendes kidolgozott jellemet, és azt hiszem ők voltak azok, akik a legjobban kiemelkedtek. Fergeteges alakítás, vicces és komikus cselekedeteik, mondataik aranyozták be a film minden percét, amiben jelen voltak. Bár eléggé húztam a szám, amikor hirtelenjében Hófehérke került az élükre, nem igazán tartottam reális döntésnek, de hát nem olyan vészes dolog, hogy máris utálni kelljen érte a filmet.

Itt is lehet látni, hogy a színek jelképezik és visszaadják Hófehérke helyzetét: a mostohája bezárva tartja.

A szerelmi szál egyébként pocsék volt. Sajnálom, hogy ezt így elrontották. Az a tipikus mesejellem jelent meg benne, amikor az elején máris szimpatizál a későbbi álompár, azonban onnantól olyan ingadozásokat raktak be, ami maximum egy olyan történetben ment volna el, ahol ez a főtéma. Mert idő kellett volna egy ilyennek a kidolgozásához, mégsem ment. A végén meglepődtem, két helyen is (SPOILER): először is amikor visszarakták a királyt. No hát erre számítottam a legkevésbé. Meg hogy ő lehet az erdei szörny. Nem is utaltak rá egyetlen szóval sem a film során, tehát nem hiszem, hogy én voltam az egyetlen, aki meglepődött. A másik pedig a legeslegvége, amikor jön a banya, és már tényleg banyaként, hogy adja Hófehérkének az almát. Ott volt az a pont, ahol két választási lehetőség tárult elénk: vagy megeszi vagy nem. A mese szerint az előbbi, tehát valószínűleg a nagyközönség erre számított, és akkor Hófehérke kivágott egy darabot és a banyának adta. Aztán az elporladt előtte, mikor megette a szeletet, és mi jön ezek után? Zene és tánc! Na hát ez volt az a befejezés, ami szerintem nem csak engem, hanem a nézők háromnegyedét is meglepte. De nincs ellene semmi kifogásom, a zene is jó volt, a "videoklip" is alatta. Bár üzenete ennek nem sok volt, mert a dalszöveg főtémája a szerelem volt, azonban megjelent benne ismét a szín, illetve egy összefoglaló a történtekkel kapcsolatban. Egyébként Lily Collinsnak jó hangja van. És nem is gondoltam volna. SPOILER END.

Összegzésben egy mindenképpen jó darab, nem megszokott formában vetítik elénk azt a tipikus mesét, amin anno felnőttünk. Mertek mást alkotni, és sikerült nekik. A színészek jó választások voltak, a zenék passzoltak, és még fülbemászóak is, illetve imádtam, ahogy a színekkel játszottak az egész film során. Egyszerűen jó volt nézni.

AMV - The Black Swan

Sziasztok! Íme, készen lett végre a legújabb AMV-m. Ez egyébként már egy nagyon régi project, valamikor 2012 elején kezdhettem el. A felénél egy kicsit kevesebbet megcsináltam, és aztán ott hagytam. Belekezdtem rengeteg újba, de valahogy egyik sem ért el az elkészülés fázisába. Most viszont összekaptam magam, amire nagyon büszke vagyok, és befejeztem. Nem kevés munka volt, tekintve, hogy mennyit maskoltam (persze, hogy nem bírtam ki..), de hősiesen álltam a próbát, és kivégeztem a drágát. Most erről a Finish him mondat jutott eszembe.:D Tehát ez egy eléggé pörgős számra megy (Story of the Year - The Black Swan), és nem is tudom miért választottam pont ezt. Tényleg nem emlékszem. Mindenesetre ez egy olyan darab, amire rettentően büszke vagyok, és már alig várom, hogy folytassam a következő félbehagyott projectemet.

Hogy mik vannak:

- Highschool of the Dead AMV - Lose My Life (Papercut Massacre - Lose My Life)

- Yugioh AMV - Diamond Eyes (Shinedown - Diamond Eyes) (ez a kedvencem :P)

- Fairy Tail AMV [GrayLu] - No One Else (Reachback - No One Else)

- Nyan Koi AMV [SumiyoshixJunpei] - Smile (Avril Lavigne - Smile) (nem szeretem Avrilt, de ez a száma azt hiszem illett a párosításhoz, ezért válaszottam)

- Fairy Tail AMV [GrayLu] - All About Us (Sonic Syndicate - All About Us) (ez nem biztos, hogy befejezésre kerül, ugyanis gyors, eszméletlenül gyors, és nem sok kedvem van hozzá)

- Shugo Chara! AMV [Amuto] - I'd come for you (Nickelback - I'd come for you) (körülbelül három másodperc van kész belőle.. de az ötlet megvan!:D)

Ezeknek nekiálltam még anno, szeretném most őket befejezni, ugyanis hamarosan telepítem újra a gépem, és nem akarok azzal vacakolni, hogy fájlokat keresgetek.

Egyébként rengeteg animét használtam ehhez az AMV-hez. Mix, ha úgy jobban tetszik. Huszonöt anime, kettő OVA és négy manga. A videó végén az összes cím szerint le van írva. Ja, és amúgy vicces, de nekem a vége tetszik a legjobban, amikor mennek az infók, nem tudom miért.xD

Remélem nektek is legalább annyira fog tetszeni, mint nekem.:)

Design váltás

Amin már tegnap óta dolgozom. Ki tudja mikor le akartam már váltani a design-t, de aztán valahogy a lustaság sosem engedte, hogy igazából el is kezdjem. Most viszont megcsináltam, és az eredeti verzió hatszor jobban néz ki, de hülye blogspot miatt sok változtatást kellett vele csinálnom. Nem tudom hogyan lehetne ezt a nyomit átvinni html-s változatba, de biztos vagyok benne, hogy ahhoz megint egy egész napos kutatómunkát kéne végeznem, és akkor még neki se álltam az átalakításnak. Nem fogok ilyenekkel szórakozni, ez most így aránylag megfelel. Bár sokkal passzolóbbnak akartam a színeket, hogy főleg a sötétkék és az az erős pink legyenek a főszínek, nem is tudom miért lett a végén a szürke. Ezért utálom, hogy itt ilyen fogyatékos sablonokat kell használnom. Ahj.

Mindenesetre tetszik a fejléc. Pontosan ilyen beállású karaktert szerettem volna rá, aki éppen járkál, és ne tudjátok meg már hány éve akartam egy hasonlót alkotni. Azt hiszem most ez marad jóóó sokáig, mert ahhoz képest, hogy nem tudtam a fejlécet és az oldalt harmóniába hozni, tetszik. Egyébként ilyen az eredeti:

Ugye, hogy sokkal jobban néz ki? Na mindegy. Majd egyszer. És az a baj, hogy megint kedvet kaptam a html szerkesztéshez, és ezzel annyi a probléma, hogy tudom hiába állnék neki, úgy is abbahagynám. Meg tartalom ötletem sincs. Tehát gyorsan ki kell vernem a fejemből. Mindegy, ennyit szerettem volna, hamarosan jönnek a következő kritikák, addig is pápá mindenkinek.

Movie: Snow White and the Huntsman (2012)

A Hófehér és a Vadász (magyar cím, kivételesen jónak nevezhető munkát végeztek a fordítók) egy, már sokadik feldolgozása a Hófehérke című hírhedt mesének. 2012-ben dobták a piacra Kristen Stewart főszereplésével, és azt hiszem ennyi elég is lenne, hogy a fogyasztókat elriassza a film megnézésétől, de miután Thor, becses nevén Chris Hemsworth is játszik benne, ezért úgy gondoltam nem hagyhatom ki, no meg kíváncsi voltam miképpen teljesít Kristen a Twilighton kívüli világban. Mindössze annyit vártam a filmtől, hogy kellemes kikapcsolódást nyújt majd, azonban ennek csak a felét kaptam, így egy picit talán csalódás volt. Pedig aztán sokan figyelmeztettek, hogy rossz lett, én azonban nem akartam hinni senkinek, valamilyen oknál fogva bíztam benne, hogy igenis ez jó lesz. Nem vagyok nagy Disney rajongó, senki ne értsen félre, sőt nem is szeretem a Disney meséket. Erre mégis kíváncsi voltam.

Az alaptörténetet azt hiszem mindenki ismeri, aki meg mégsem, az kérem szépen guglizzon rá, mert hogy egy ilyen hírhedt mesének a történetét nem fogom ismertetni, az is biztos. Tehát néhány újítás került bele, lévén, hogy feldolgozás. Ilyen például hogy Hófehér édesapja egy csata bevégezte után, amit valami furcsa fém-lényekkel vívott, találkozott azzal a nővel, aki később Hófehér mostohaanyját alakítja. Ez a nő már a következő nap hozzámegy a királyhoz, és még aznap meg is öli, átveszi a királyság felett a hatalmat, Hófehért pedig (akinek nem sikerült elmenekülni a többiekkel együtt) börtönbe záratja, és nagyon sokáig ott tartja fogva. A királyságot teljesen lerontja, "meghal" az egész terület, kiveszik a remény az emberekből. Megváltozik az ok is, amiért Hófehért el akarják tenni láb alól. Míg a mesében az irigység vezeti a mostohaanyát mostohalánya ellen elkövetett bűntetteihez, addig a filmben a bosszú adja az erőt, ezért csinál mindent. Nagy vonalakban tehát megtudhatjuk, hogy volt egy király, aki régen becsapta Revanna-t (a zsarnok királynőt), és még történt valami a családjával, ami pontosan nem derül ki. Ezek után a legszebb nő a földön hatalmat ad neki, amit csak majd egy nő, aki a következő legszebb lesz, tudja megtörni. Már a film elején is emlegetik, amikor Hófehér még csak kislány, hogy ő a legszebb a királyságban, nyilván megerősíteni a jövőbeli szerepét a lánynak. Félreértés ne essék, a film eleje jó volt. De tényleg jó volt. Aztán valahogy képtelen volt megtartani a színvonalat, amikor becsúszott Kristen a képbe. És ezt nem azért mondom, mert olyan csúnya dög vagyok, hogy a Twilight-utálatom elhomályosítja agyamat. Nem is utálom a Twilightot, csak nem tartom életképes filmnek, ha fogalmazhatok így. Tehát nem vagyok elfogult, teljesen elkülönítve nézem a két darabot. Kristen nem tud alakítani, erre azt hiszem már oly sokan rájöhettünk. De a filmnek se volt sok logikája. Felsorolnék párat. Például amikor Hófehér megszökik. No de kérem. Egész életében raboskodik szinte, erőnléte annyi sincs, mint egy papagájnak, de olyanokat csinál, amibe még én is beledöglenék. Még a csatornás résznél én is azt mondom, hogy kibírja, egye-fene, de hogy már a tengerbe ugrósat is.. na az már sok volt. Aztán meg az erdőben is csodás dolgokat művel, mintha körülbelül a cellájában kialakított volna magának egy edzéstervet, és minden nap azt csinálta volna unalmában. Haha.

Felbukkan a vadászunk, aki kicsit nagyobb jelentőséget kapott itt, mint a mesében, hiszen ott megmenti Hófehérke életét, és ő azután kisétál a képből. Nope, itt egyrészt alig szánja rá magát a megmentésre, másrészt végig vele marad, és még ***** spoiler. (Na jó, szerelmes is lesz a lányba.) Aztán (fogalmam sincs milyen inditatásból, hiszen ezt a herceget gyerekkora óta ismeri, és még csak nem is ő lesz a nagy lovag) beraknak még egy herceget is, aki hülye módon úgy próbálja megmenteni Hófehért, amint tudomást szerez a lány egészségéről, hogy beáll az ellenséghez, mintha így egyszerűbben hozzájuthatna. És akkor még meg van lepődve, hogy elmenekül előle a szerencsétlen.

A törpék jópofák voltak, a tündéres jelenetet egyszerűen imádtam. Egy csipetnyi fantasyt vittek bele ezzel (mivel az alaptörténetben is szó van a tükörről és a királyné hatalmáról azt nem találtam elég misztikusnak így), és a tündéreket valami új formában ábrázolták, ami nekem nagyon tetszett. Nyugtató és szemet gyönyörködtető volt. Nem mondom, a képi világgal semmi baj nem volt.
És akkor itt jön a legkiborítóbb rész, ami talán az egész filmre rádobta a pecsétjét: Hófehér úgy kap rangot, elismerést és tiszteletet, hogy nem csinál SEMMIT. Oké, futkározik egy sort a csatornában, az erdőben, rámosolyog valami troll-szerű lényre és gyerekkel játszik. Ja meg a király lánya. Meg a legszebb. Jó, kibírt egy csomó évet egy börtönben, de ezeken kívül nem írható más a számlájára, és én úgy gondolom, hogy ha valaki olyan kijelentést tesz egy személynek, hogy a halálba is követlek, akkor annak vagy nagyon szerelmesnek kell lennie, vagy az illetőnek rohadt sokat kellett ezért az elismerését dolgoznia. De nem csak ez. Ahova megy, mindenki leborul a lábai elé szinte, mintha azt ordibálnák "Meghalok érted, pedig annyit sem érsz, mint egy kalap döglött hal!". Könyörgöm. Például a vadászt én simán követtem volna, mert az aztán tényleg keresztül ment egy s máson. És igen, Chris és Charlize (aki a gonosz királynőt játssza) adott valami kis színt a dologba, bár nem tudom, jó alakítással sem lehetett ebből a filmből egy jó filmet csinálni. William színésze nem volt jó. Tudtam volna rá csúnyább jelzőt is használni, na de hát ugyebár nem használunk olyan szavakat.

A filmben sokfajta érzés előkerül. Gyűlölet, harag, szerelem, bosszúvágy, boldogság, szomorúság, magányosság, fájdalom, elhagyatottság, de ezek közül talán a legutolsót dolgozták ki, azt is csak úgy valahogy. Valami ilyesmi volt a dolog: Oh, iszok mint a hülye gyerekek, mert elvesztettem mindenem és nincs senkim, fel is adom az életem, öljenek csak meg, én nem leszek senki kutyája, mert azért a büszkeségem megvan, de jaj, hát vissza tudják hozni a feleségem - azért az mégsem jó, de nem baj, vadásszuk le azt a lányt. Várjál, ezek nem tudják visszahozni a szerelmem, akkor mégsem; gyerünk, segítsünk ezen a szerencsétlen lányon, kaphatok legalább egy csomó pénzt. Aztán meg hagyjuk ott a francba, amikor megtudjuk, hogy ő a hercegnő, mert minden ember, aki fontos nekünk az meghal, de hát ez meg tényleg mindjárt meghal, amikor elhagytuk, no mindegy, húzás vissza. És még sorolhatnám. Az érzések jönnek, mennek, de különösebb jelentősége szinte egyiknek sincs. Ravenne-t végig a gyűlölet és a bosszúvágy vezérli, mégsem látom elég kidolgozottnak. A vadász először elhagyja magát, majd remény gyúl benne, és amikor az kihal, végül is csinál valami mást, aminek következtében megtalálja önmagát. Hogy szépítsek. Hófehér meg... nem tudom. Ő ki akart jutni a fogságból, aztán nagyon sokáig semmi, csak menekülés, majd mikor eljutott a palotába (holtan, majd feléledt a csóktól), rájött, hogy kéne valamit tenni. És onnantól ő a főhős, ő a valaki, legyőzi a nagy hatalmú főgonoszt, Isten tudja hogyan. Mert hogy az nem volt epic fight, de igazából semmilyen harc nem volt, az is biztos. Azért annak örültem, hogy az almás jelenetet nem hagyták ki, csak egy kis klasszikus vonás. Bár nem éppen egy banya szerepében jelent meg a mostoha, és azt sem értettem, hogy amikor megcsókolja Williamat (elméletileg tehát szereti), akkor miért a Vadász csókjára ébred fel, és miért nem Williamére? Az is vicces volt, hogy amikor a herceg megcsókolja, úgy állították be az egészet, hogy ő igenis számít rá, hogy Hófehér felkel, mintha tudná, hogy ezzel lehet feloldani a varázst. Ez így kicsit kiábrándító volt. A filmben sok olyan jelenet volt, amit úgy csináltak meg, hogy a szereplők tudták a veszélyt már a pici hétköznapi dolgokból is. Például Hófehér eltűnik reggelre, nem pisilni megy vagy ilyesmi az erdő kellős közepén, hanem megpróbálják megölni! Szerintem nekem is ez lett volna az első gondolatom. Biztos.

A színészek sajnos nem érezték át a szerepüket, nem élték magukat bele a történetbe, ahogy kellett volna, ezért nem tudták visszaadni azt a hangulatot, amit egy ilyen misztikus történet nyújthat. Az meg már nálam külön kivágta a biztosítékot, hogy Kristen annyit bír lélegezni, hogy csodálkozom a világ oxigénban való bővelkedését. De most komolyan. Az utolsó jelenet siralmas volt. És az összes olyan, ahol megpróbál valami érzést visszaadni mimikával: ezáltal elkezd lélegezni, mintha mondjuk lefutotta volna a maratont. Komolyan. Szokj le erről. Ez nem színészkedés.

Összességében annyit tudok róla mondani, hogy nem volt rossz, és nem többet. Valamilyen módon megfogja az embert, de csak épp annyira, hogy ne dugd be a béka fenekébe az egészet, hanem szimplán betuszkold valamelyik régi és poros dobozba a padlás egyik zugában. Sajnos nem tudta hozni a kezdés színvonalát, pedig sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, ha mondjuk a főszerepre valami érdemesebb színészt választanak, és nem próbálnak meg hatszázféle érzést egy filmen belül kidolgozni, mert ahhoz két-három óra korántsem elég.

Anime: Sword Art Online

Mostanság a társadalomban nagyon felütötte a fejét az elektronikus dolgok használata. Pár év alatt annyit fejlődött az emberek technikai tudása, hogy az szinte hihetetlen. Manapság számítógépek és egyéb ilyen kütyük nélkül nem is vagyunk képesek megélni, hiszen mindent ezek irányítanak, vagy valamilyen közük azért mégis csak van a dolgokhoz. Persze régebben sem voltak megvetendőek, gondoljunk csak vissza az első számítógépekre vagy a PlayStation-re. Játékokat kezdtek el gyártani ezekre, és talán nem is mondok senkinek újat, amikor megemlítem a Pacman-t vagy a Super Mario játékot, hiszen a mostani fiatal felnőttek játékai voltak ezek. Hogy elkalandozzunk a játékok világába, a mai világban hatalmas szerepet kaptak. Egyre több játék jelent meg az évek során, amik kikapcsolódással kecsegtették használójukat, később aztán már, amikor majdnem minden háztartásban megtalálható volt egy számítógép, és sokkal később még az ilyenek, hogy Xbox is bejött, már nem volt megállás. Az emberek szerettek ezekkel a játékokkal játszani, hiszen egy karaktert irányíthattak, ölhettek benne, élhették azok életét, és még rengeteg hasonló játékformát tudnék mondani. Aztán később kialakult az is, hogy játékon belüli karakterekkel ne csak egyedül, hanem többen játszunk a világ minden tájáról való emberekkel, akik nincsenek a szobánkban, hanem mondjuk több ezer mérföldre lehetnek tőlük. Ezek az MMORPG-k, és mondhatni csak pár éve kapott nagyobb szerepet ez a játékműfaj. A legjobb benne, hogy az internet segítségével felcsatlakozunk egy szerverre, és nem csak magunkban játszunk, meg elvagyunk pár óráig, hanem ismerkedhetünk másokkal, akik szintén felcsatlakoztak a szerverre, és játsszák azt a játékot, amit mi is. A kapcsolatteremtés és az MMORPG-k csodálatos világa az, ami manapság hírnevet hozott neki. Tudnék is pár példát felhozni, mivel magam is szenvedélyes MMORPG játszó vagyok. Ezek a játékok egy olyan varázslatos vagy érdekes világba kalauzolnak el minket, egyszerű embereket, ahova talán sosem juthatunk el, és talán ez vonzza a fiatalok többségét. Mert hogy ez általánosságban a fiatalok játéka, ámbár meglepő, de idősebbekkel is találkozhatunk egy-egy ilyen játékban, és nem is gondolnánk, hogy milyen sokkal.

Mivel mostanában ennyire beindult az ipar, nem is volt meglepő, amikor elkezdtek kijönni az első filmek a témával kapcsolatban, az olyan filmek, amik a "kocka" társadalmat célozták meg. Azon meg már végképp nem volt fennakadva senki, hogy az animék világát is befertőzte ez a szenvedély, és bár kezdetlegesen már rég megvoltak azok a dolgok, mint a jövőbeli technikai paradicsom, ahol olyan gépeket, programokat és kütyüket fejlesztettek ki, amik a mostani világban még lehetetlenek, azonban nem állunk tőlük messzire. Sokak szerint nem kell olyan hosszú idő, és beköszönt az, amikor már fel sem kell állnunk a székünkből, mert a gépek mindent elintéznek helyettünk. Ezek persze elméletek, de a mostani rohanó világban nem tartható kizártnak. Tehát, hogy visszaugorjunk az eredeti játék-témához, nemrégiben belefogtak egy olyan animébe, aminek pontosan az MMORPG-k világa a főtémája.

2022-ben járunk, és kezdetnek azonnal bejelentik, hogy piacra dobták a már várva-várt Sword Art Online VRMMORPG-t, ami csak limitált kiadásban kaphattak, és kiadás után nem sokkal már el is kelt az összes. Megismerkedünk főhősünkkel is, Kirigaya Kazuto-val, aki a híreket hallgatva (heti MMO Stream, amiből következtethetünk arra, hogy az MMO-k világa eléggé elterjedt lett abban az időben) éppen újságot lapozgat. Igen, ő már réges-rég megvette a játékot, kiderül róla majd később, hogy nagyon szereti az ilyen dolgokat, és a legtöbb idejét a számítógép előtt tölti. Nem is csúnya berendezése van, igazából elég fullos és mindenképpen irigyelhető. Tehát időben a fejére kapja a NerveGeart (ami elősegíti a virtuális csatlakozást, hiszen arra az időre sikerült kifejleszteniük azt, hogy a játékokban tényleg valóságosan ott legyél, tehát a NerveGear irányítja az agyon keresztül az érzékeidet, hogy ott legyél a játékban), és pont időben azonnal fel is csatlakozik. A játék egyébként csodálatos. Már csak ez a pár perc megfogja a nézőt, hiszen valami olyat lát, amit eddig soha, és azt hiszem nem én vagyok az egyetlen, aki azt kívánja, bárcsak lenne ilyen valóságban is. Kirito lesz a játékbeli neve, és amint felcsatlakozott, az összes többi ember, aki szintén megvette a játékot, ugyanígy tesz. Kirito össze is barátozik már majdnem valakivel, aki segítséget kér tőle (hiszen Kirito volt egyike azon szerencséseknek, akik tesztelni tudták a béta verziót, és ezt a fiú észreveszi az alapján, hogy milyen otthonosan mozog a helyen), amikor észreveszik, hogy a játékból nem lehet kilépni. Igen, akkor mindenkit visszateleportálnak a főtérre, és megjelenik Kayaba Akihiko, a játék kitalálója, tervezője és megalkotója, azzal a szándékkal, hogy közölje velük végzetüket: a játékból csak akkor szabadulhatnak, ha teljesítették mind a száz szintet. A probléma még csak nagyobb lesz, amikor még azt is megosztja velük, hogy ha itt meghalnak, akkor a való életben is meghalnak, mert a NerveGear azonnal kiiktatja őket az agyukon keresztül. Tehát ha megpróbálnák levenni a fejükről a családtagjaik vagy barátaik azt a vackot, akkor... ráfáztak. Már rögtön az első héten ilyen okokból rengetegen meghaltak, később mindenki mást kórházba szállítanak. Még így is sokan maradtak, és bár Kirito tudja, hogy nem lesz egy sétagalopp, kénytelen valamit kezdeni a helyzettel, és elindul fejlődni. Később találkozik egy Asuna nevű lánnyal, és egy csapattal elmennek az első emelel boss-át (főmufti) kinyírni. Ott kiderül, hogy Kirito béta tester volt, és kinevezi magát ott, a boss fight végén, beaternek, és ezentúl szólózik. Így indul hát a történet. Rengeteg embert, leginkább középúton behatárolt kor szerint (fiatalok és fiatal felnőttek), csapdába ejt egy ilyen játék, és itt most tényleg az életükért kell küzdeniük.

A téma azért érdekes, mert manapság sokat látni interneten olyan embereket, akik szeretnék, ha lenne zombi apokalipszis, vagy tényleg egy ilyen életre-halálra való küzdő világban lehetne élni. Biztos izgalmas is lenne, és mit mondhatnék... én is ezek táborát erősítem, ezért is nagyon érdekes történet. Az anime nagyon jól bemutatja a rossz és a jó oldalát is a dolgoknak. Véletlenül sem veti a pokol bugyraiba az elképzelést, kiemeli a pozitívumokat, amik tűnhetnek lazulásnak vagy filler-félének, de valahogy olyan jól megalkották, hogy még ezek a részek is élvezetesek. Milyen lehet a kedvenc játékunkban élni? Ez egy olyan kérdés, amire képletesen az anime választ ad. Végignézhetjük Kirito magával szembeni civódását, a fejlődését és a nagy szerelme kialakulását. Az elején még nem is gondolnánk, hogy ez a fiú tényleg mennyi mindenre képes, és bizton állíthatom, hogy talán az egyik legjobban összehozott anime karakter, akivel eddig találkoztam. És azért ez nagy szó egy olyan embernél, mint én, aki már oly sok animét megnézett. Kirito karaktere olyan édes-kesernyés féle. Vannak nagyon jó tulajdonságai, és mint főhős, kellenek a kiemelkedő tulajdonságok, azonban ezt tényleg magából hozza ki, és ő tényleg próbálkozik. Bár nem igazán a jellemfejlődésen van a hangsúly az anime során, az csak egy darabkája. Később leginkább már a szerelmi szál kialakítására figyelnek, illetve a játékbeli ármánykodásokra, cselszövésekre és ügyek megoldására. Hogy végre végig lehessen vinni, és szabaduljanak a játékból. Sokan feladják, azonban legalább ugyanennyi kitart az elhatározásnál, hogy vissza akarnak térni a normális életbe.

Azt hiszem nem vagyok azzal a meglepődéssel egyedül, ami a tizennegyedik rész végén hatalmasodott el rajtam. Bár azt hinnénk (ÉS INNENTŐL MOST NAGYON NAGY SPOILER), hogy a játékot végigviszik, de nem ez történt, és a tizenötödik részben már vissza huppanunk az eredeti világ, azonban magunkkal visszük azt a problémát, hogy nem minden SAO játékos ébredt fel, köztük Asuna sem. Kirito megkapja azt a fülest, hogy egy másik játékban látták az ottani Világfa tetején a lányt, és a fiú gondolkodás nélkül beleveti magát az új VRMMORPG-be. Később kapunk egy új főgonosz, és nem is tudom miért írom azt, hogy új, amikor Kayaba nem is igazán nevezhető gonosznak, még annak ellenére sem, hogy mennyi ember halála szárad a lelkén. Nem hiszem, hogy a készítőknek az lett volna a szándékuk, hogy őt feltétlen rossznak állítsák be, hiszen a sok tragédia ellenére ő volt valami újnak az elindítója. Később már meg sem próbálják gonosznak beállítani, sőt még valami kapcsolatot is kialakítanak közte és Kirito között. És nem csak azt az egy új világot teremti meg, amire manapság sok százan epekednek, hanem majd a későbbi MMO világot is Kirito kezébe nyújtja, aki - szokásához híven - megosztja azt mindenkivel.

Persze a készítők nem bírták ki, hogy ne rakják Asunat olyan helyzetbe, ahol Kiritonak mindenképpen a hős szerepét kell játszania, azonban eléggé megdolgoztatják azt hiszem szegény lányt, de így aztán a SAO-ban megismert kemény viselkedését felváltotta valami lágyabb és nőiesebb. No nem úgy kell rá gondolni, mint egy diktátorra, csak azért tényleg odatette magát. Az ALO-ban viszont egy olyan helyzetbe kerül, ahol tényleg nem sok mindent tud tenni, bár a méltóságát mégis sikerül megőriznie, és ez egy olyan dolog, amit csodálok benne. Az ALO megalkotója és egyben a második felvonás ördöge egy pszichopata, ebben biztos vagyok, és már-már vészesen csúnya területekre evezett ki az az ember. Tehát nyugodtan állíthatom, hogy a Sword Art Online-ban minden volt. És ez nem negatív értelemben vehető. (SPOILER END)

Egyébként Asuna múltjáról nem sokat tudunk meg, bár az ember az opening alapján ezt várta volna, de talán Kirito és a húga múltjára fektetnek a legjobban hangsúlyt, de náluk se vitték túlzásba, ami mindenképpen pozitívum, mert annyit árultak el, amennyi szükséges volt, és többet nem foglalkoztak a témával. Végre. Bár még így is azt hiszem sokszor volt megemlítve ugyanaz a dolog, de még mindig nem többször, mint egyes animékben.

Ha már opening. Nagyon csodálatos zenékkel rukkoltak elő, és nem csak az openingben, hanem az endingben is. Illetve mindkettő videója is felcsigázó, és késztet, hogy nézd az animét, mert egy jól összevágott opening sok kedvet adhat egy animéhez azt hiszem. A grafikával nem volt problémám, nagyon szép és kidolgozott, a harcjelenetek csodálatosak és nem elnagyoltak, ami nagyon fontos, hiszen én minden egyes fightnál meresztettem a szemeim a monitorra, nagyon izgultam, ugyanakkor csodáltam a képvilágot. Az viszont mindenképpen mínusz pont, hogy szerintem a karakterek némiképp kisgyerekesek. Nézzük csak meg Asunat vagy Kiritot. Nem tűnnek a korukhoz megfelelőnek. És persze Japán, nem hagyhatták ki a testvérszerelmet sem, ami szerintem erőltetett volt és nem is illett a képbe, de még megbocsájtható.

Asuna és Kirito szerelme egyébként érdekes. Lassan fejlődött ki, először még kerülték is egymást, de olyan mérhetetlen szerelembe csapott át, hogy azt hiszem az emberi szívnek tökéletes szerelmet alkották meg vele. Ez már amolyan egy szerelem továbblépett verziója, ami már az erősebb és maradandóbb érzést tartalmazza: a szeretetet. Érdekes, hogy ilyen fiatalon ezt képesek megtapasztalni, de nem kötök bele, mert lehetséges, ha a két fél igazán érett a dologhoz. És azt hiszem ez Asunaról, főleg Kiritoról elmondható. A vége nagyon szép lett, a legjobban az tetszett (SPOILER), hogy bár egy gyilkos játékkal kezdték, mégsem hagyták ott az MMO-k világát, sőt ők virágoztatják fel. Mennyi ember halt meg a szemük előtt, és mégsem vetik meg azt a helyet, ahol ezt meg kellett tapasztalniuk. És talán ez volt az, ami a leginkább megfogott a történetben, ez volt az, amit a legjobban becsültem benne. (SPOILER END)

Az anime nem tagadott meg semmit (lásd a pszichopata főmukit), és még úgymond az ecchit sem hagyták ki belőle, de ezt is olyan természetes úton adagolták, ami a való életben is előfordulhat. Nem túloztak igazából semmivel, annyit raktak bele majdnem mindenből, amennyi kellett, és Aincrad világát is annyira szépre tervezték, hogy az ember csak csorgatta utána a nyálát. Komolyan, nem viccelek, csodálatos.

Sok mindent tanulhatunk az animéből, aminek segítségével talán közelebb juthatunk egy jobb világ megépítéséhez (itt most nem arra gondolok, hogy legyen mindenki őrült, és tartsanak fogva lányokat játékokban), gondoljunk csak Kirito néhány okosabb szavára. Gyerekmesének tűnhet elsőre téma alapján az anime, azonban hatalmas érzéseket, izgalmakat és nem megvetendő mondatokat tartalmaz.

Rengeteg pozitív dolgot említettem az animéről, és nagyon kevés negatívot, mondhatnátok, hogy ez azért van, mert engem is elkapott a divatláz, ami a SAO iránt megy mostanában, de én erre csak annyit tudok válaszolni, hogy nem véletlenül szeretik ennyien. Ez egy olyan téma, és leginkább egy olyan anime, ami a hozzám hasonló érdeklődési körű embereknél nyerő, így hát nem is csoda, ha van, akinek nem tetszik. Ettől függetlenül nagy sikert aratott, és bár még csak nemrég dobták ki az utolsó részt (amire mindenki körmöt húsig lerágva várt), már be is jelentették a második évadot. Mert ugyebár a Sword Art Online egy light novel alapján készült, és még vissza van két része, amit nagy érdeklődéssel várok. Sokáig egyébként azt hittem, hogy erőltetni akarják a folytatást, hogy minél többet kaszáljanak belőle, de aztán utánaolvastam a neten a light novelnek, és kiderült, hogy van még két része a dolognak. Így úgy gondolom nem ronthatják el, ha az első kettőt sem, azonban remélem utána már nem akarnak belőle kisajtolni folytatást.

5/5

Még így a végére (spoiler): Oké, a végén az a Lyfa és Kirito tánc szánalmas volt. És amúgy Asuna új kinézete nagyon szép.